A szombati idénynyitón a Ferencváros 7 és fél ezer néző előtt, végig nyomás alatt tartva ellenfelét, a hosszabbításban szerzett gólokkal kerekedett felül a BKV Előrén. Az ezer sebből vérző, és a sajtónak illetve a sportrajongóknak állandóan témát szolgáltató zöld-fehérek szimpatizánsai természetesen most sem a bajnoki rajttal vannak elfoglalva. Vita van itt árulónak kikiáltott klubelnökről, szurkolást szabályozó házirendről, színesbőrű csodacsatárról, madárlátta igazolásokról... Félreértés ne essék, maximálisan egyetértek azzal, hogy nem sodródhatunk az eseményekkel, szót kell emelnünk a média, a szövetség és a klubvezetőink aljasságai ellen. De az indulatok csak nőnek, nőnek és nőnek... Mi lesz ennek a vége?
Csak egy témát emelnék ki az unalomig rágott "ügyek" közül, ez pedig az újból fellángoló rasszizmusunk. Adott egy Ndjodo névre hallgató, hazájában (kameruni az eszemadta) tucatfutballistának számító játékos, aki a nyáron a Budapest Honvédtól kölcsönbe a IX. kerületbe került. Na most, ez a tény legnagyobb múltú magyar csapat drukkereiben - elkötelezettségtől és habitustól függően - több kérdést is felvet. Először is: mit keres egy néger játékos a Ferencvárosban? Aztán, ha ezen az "összeférhetetlenségen" már átsiklottunk: hogy süllyedhettünk odáig, hogy a lenézett és megvetett vörös-feketéktől vettünk kölcsön egy játékost? Kedves olvasóim, nem kitalált felvetések ezek, ilyen és hasonló mondatoktól hangosak a lelátók és a rajongói fórumok. Említettem, hogy ezekre a kérdésekre szurkolótársaim vérmérséklettől függően teljesen eltérő választ képesek adni. Nincs egy nagy drukkerhadunk, de én elképzelhetetlennek tartom, hogy létezik még Európában olyan mag, ahol az egyszerű nézők, a szurkolók, az ultrák és a hoolok között ilyen óriási feszültségek lennének, mint nálunk. Innen, a KL-szektorból nézve a dolgokat, érthetetlen számomra, hogy mi értelme megdobni banánnal az egyetlen valamirevaló gólfelelősünket. Tököli Attila eligazolálásával nagy űrt hagyott maga után, mert bár rengeteg negatívumot fel lehetne róni neki, az Üllői út népe mégiscsak meg volt lepődve, ha az eredményjelzőn nem látta a nevét lefújás után. Igaz, hogy érkezett a lassan kövületszámba menő Horváth Péter, és itt rúgta a labdát már egy ideje a Bartha Laci, Horváth Dávid duó (a 42-es számmal játszó munkavállalónkat inkább nem is említem), de... Azzal mindenki tisztában volt, hogy ez a támadósor megerősítésre szorul. Ekkor érkezett a gyors, rendkívül jó felépítésű és a kapu előtt igen határozott kispesti reménység. A magát keményebbkötésűnek tartó szurkolói réteg pedig elkezdett fanyalogni. Hogy tudniillik a kilenccsíkú címer alatt világos legyen az az elszarusodott hengerhám. Emlékezhetünk június 16-ára, amikor az ezüstéremmel zárult bajnokság után a magából kikelt tömeg a fiatal magyar focikurváink vérét akarta inni, hozzáteszem, teljes joggal. Ultra és tatter együtt követelte a vérfrissítést. Most pedig, a minden edzőmeccsen betaláló Ndjodonak banánt dobnak be edzésen és leköpik. Leköpik, méghozzá győztes gól után. Gyerekek, nem kenyerem a mi országunkban szerencsét próbáló afrókat védeni, de ennek a zsigeri hadakozásnak semmi értelme. A presztízskérdés nem az, hogy fekete bőrű otthonának mondhatja-e a stadionunkat, bizonyítja ezt az is, hogy a közismerten szélsőjobboldali Lazio Mobido Diakite, Gaby Mudingayi, Stephen Makinwa trióját eleddig nem érte klubjában hasonló attrocitás. A presztízskérdés az, hogy a teljesítményükkel, illetve emberi megnyilvánulásaikkal a FERENCVÁROS mezére méltatlanok meddig maradhatnak az Üllői úton. Mert így vagy úgy, de birka egy szurkolótábor a mienk. Rutinból huhogunk, magunkban hőbörgünk, mikor tenni kellene - nem teszünk. A provokációkra meg ugrunk. Indulat, indulat hátán.
(Strucc úr)
