Évtizedeknek éreztem ma azt az időt, amióta nem írtam erre a blogra. Tudjátok, hogy van ez... jó az idő, tehát ne postot írjunk, hanem menjünk "játszótérre"... rossz az idő, szar a kedvem, tehát ne írjunk postot :). Most foci van, most horgászok, most filmet nézek... na mindegy, az a lényeg, hogy most pótolom jó rég óta esedékes elmaradásom :)
Elsőként az időközben elballagott 12/6 osztály Ballagásáról ejtek pár szót, szigórúan dióhéjban.
Érdekes nap volt. Ugyan az utolsó pár napban már be se jártunk szinte az iskolába, mondogattuk,  hogy ilyen jó lesz, végre vége, nincs több szopás az iskolapadban, mennyi sört fogunk inni, minden héten összejárunk, leeresztjük a fáradt gőzt, focizunk, bográcsozunk...
majd eljött a Nap, az a bizonyos "áprilisharminc". Nem keltett az óra, ez a nap TÉNYLEG más volt, mint az összes többi.  Felébredtél és érezted, hogy ami ma délután/este fog történni az véget vet valaminek az életedből.  Az én esetemben 12 év  egy iskolában. Nem, nem épület (bár ezt mondtam a ballagási beszédemben). Ez valóban iskola volt. Nem elit gimnázium, de megkövetelte mindazt,a mit egy embertől lehet, mégha a maga módján is tette ezt, katolikus köntösben. A jóöreg Pálapó :)
Lezajlott a ballagási istentisztelet, és bár csak az eső könnye eredt meg odakint, mégis meghitt pillanat volt, amolyan meghitt és vidám pillanat, amit az ember csak akkor tud igazán átélni, ha ott van és vonul az esőáztatta fáklyákat tartó, kilóméteres sorfal előtt. Így érkeztünk meg, néhány lány, mint az ázott veréb próbálta beigazítani a nagy gonddal, "jópénzért" készíttetett frizuráját. A művelet sikertelensége azonban nem rázta meg túlságosan őket, mondván, mostmár mindegy... siránkozni nincs idő. "Tovább-tovább. Isten  veletek  cimborák.  Tovább! TOVÁBB!"
Le az aulába. Tovább, tovább. Igazgatói köszöntő, zenebona. Elköszönés. Mind csak egy pillanat. Ééééééés....
És a következő beszéd az enyém. Már nem izgulok. Valójában nem is izgultam. A "kényszer", mely az írás előtt s közben rám nehezedett immáron távolinak, semmisnek tűnik. Csak kiállok. Minden felszabadul. Nevetnek, s én velük nevetek. Megáll egy pillanatra a levegő. Csak én vagyok, ők vannak. Tapsolnak.
"Remélem tetszett", gondolom magamban, a szüleim bíztató pillantása megerősít. Naigen. Ők most büszkék a nagy, ballagó, érettségiző fiacskájukra.
Itt a vége. 12 év után jöhet az érettségi, s a mostmár tényleg a nagy "K" betűs Élet.
És hogy van-e élet az érettségi után?
Valójában csak most kezdődik el.

Bodri.