Bevallom őszintén, a floorball szó a mai napig csörgőlabdaként szerepel az agyam hazafiasabb felében. Persze némi gondolkodás után mindig rájövök, hogy ez utóbbi egy vakoknak kitalált játék, de annyi bizonyos, hogy floorball-csapatunk mai teljesítménye a Balassi által kiírt diákolimpián még a fent említett sportágban sem állta volna meg a helyét. És ez tulajdonképpen így van jól.
A Rajz, Lénárd, Csíra, Berci ás jómagam alkotta gárda tagjai ha sokban nem is, egyben biztosan hasonlítanak egymásra: egyikünk sem fogott még ütőt korábban a kezében. Nem is foghattuk fel másként a Balassi invitálását a tornára, mint egy jó bulit, amely ebben a minőségében viszont egy igazán kellemes délutáni elfoglaltsággá kerekedett. A Csíra által fuvarozott zöld-sárga egység kis késéssel ugyan, de annál nagyobb elszántsággal érkezett a rivális suliba, ahol kezdésnek a Buriusz-Tóth első sor próbálta megakadályozni, hogy Rajz kapujába többször kerüljön a labda, mint az első ellenfélként kapott Kőrösiébe. Na jó, valójában megpróbáltuk eltalálni a labdát az ütővel és húsz alatt megúszni a nyitómeccset. Fogalmam sincs, hogy sikerült-e, mert a Csírával floorballként bemutatott kószálásunk a pályán hozott annyi komikus helyzetet, hogy ne törődjünk az eredmény alakulásával. A minket váltó Lénárd-Hajtós fémjelezte második sor már kicsit jobban feltalálta magát a pályán, még ha ez gólokban nem is mutatkozott meg. Rajz elemében volt, pár lepke mellett néha nagy védésekkel és jégkorongból kölcsönzött kommentárokkal hozakodott elő, maga mellé állítva ezzel a maroknyi közönséget.
Miután az egész csapat megdöbbenésére az első félidő záró sípszava után a bíró közölte velünk, hogy ezen a bajnokságon egy játékrészből állnak a meccsek, a Pál Apostol jól megérdemelt pihenőjére vonult. Az öltözőben előkerült két doboz HB, illetve az általam Ausztriából zsákmányolt tobozpálinka, mellyel Csíra születésnapja, azaz február közepe óta nem tudtunk megbírkózni. A bizalomgerjesztőnek éppen nem nevezhető illatú szeszesital végül közös megegyezéssel nem került kibontásra, azonban a sör-cigi kombó a suliudvaron rám szinte doppingolólag hatott. Közben befutott a tanárnő is, aki megvető szájhúzással konstatálta, hogy diákjai nem éppen sportemberekhez méltóan viselkednek, nem utolsósorban pedig igencsak aláássák a Pálapó amúgy is düledező hírnevét.
Na de nem sok időnk jutott ezen morfondírozni, hiszen a Balassi-Kőrösi összecsapás után már ismét pályán volt a helyünk, mégpedig a győztes házigazdák ellen. Ez a mérkőzés sem különbözött sokban az elsőtől, bár az elmondható, néhány játékelemmel egyértelműen gazdagabbak lettünk. Ilyen volt például a korábban hírből sem ismert buli-elhozatal, mely néhány sikertelen próbálkozás után szerény személyemnek többször is összejött. A találkozó elején aztán megszereztem a csapat első kapufáját is, apró szépséghibaként talán csak azt róhatnánk fel, hogy a mozdulat igencsak tudattalan volt, ezt alátámasztja az a tény is, hogy a labda a lábamat elhagyva ütközött a kapuvasnak. Aztán, a hamvába holt próbálkozások után olyan dolog történt, amire senki sem számított: Lénárd gólt szerzett! Hitetlenkedve meredtünk a bíróra, de nem jelzett szabálytalanságot: a Pál Apostol igenis eredményes volt! A meccs hátralevő részében sok érdemleges nem történt, mi azonban a vereség ellenére is büszkén feszítettünk az iskolánk neve mellett feszítő képzeletbeli egyesre gondolva.
Két vereséggel sikerült tehát a bronzérmet megszerezni a háromcsapatos tornán, ám mi tudtuk: a nyakunkba akasztott medálért keményen megdolgoztunk. Az öltözőben aztán előkerült a toboz is, és mi a diadal mámorában sorra húztuk meg a kétdecis üveget, hogy aztán egyből rohanjunk is a csaphoz kiöblíteni a szánkat. A tanárnő jobbnak látta mihamarabb lelépni, ennek okát csak később tudtuk meg, egy Lénárd által a szervezőtől elcsípett félmondatból. "Hölgyem, a diákjai sörszagúak." Na igen, de kit érdekel ez egy számunkra aranyként csillogó bronz mellett?
(Strucc úr)
