Kibaszottul hiányzik. De már csak egy hét. Igen, amikor száz kisleány újra egy gólra fog várni, akkor ennek a nagy egésznek egy komoly része vissza fog térni a rendes kerékvágásba, és ez így lesz jól. Mit jól? Kurva jól.
Lehet, hogy esőfüggöny vár majd minket jövő szombaton, lehet, hogy verőfényes tavaszi napsütés, de az érzés megint a régi lesz, a legszebb, nem az az ezernézős-őszizárómeccses. Telt ház lesz, méghozzá rengeteg zászlóval, erőtől duzzadó Táborral, elpusztíthatatlan rigmusokkal. Több ezer torokból fog majd szólni, hogy "Újra itt a hétvége, irány az ország egy része..." Így lesz teljes.
Na és a csapat. Játszani fog, ellenállhatatlan támadásokat fog vezetni, a barcikai játékosok csak nyomozni fognak a labda után, és a harmadik gólunkat követően - amit már a második félidő elején megszerez Shaw - azt fogják gondolni: "Mi a fenét akartunk mi, ez mégiscsak a Fradi, ez mégiscsak az Üllői út!"
És előtte sört fogunk inni. Soha jobban nem esik sör, mint majd akkor, mert zöldbe öltözött emberek ezreivel isszuk majd a buszvégállomáson. Mert a szénsav szisszenését optimista mondatok fogják követni, és Lipcsei újra isteni zseni lesz, és ha szóba kerül az edzőnk, nem egy eposzi metaforával fogjuk majd helyettesíteni a nevét a beszédben, hanem Csanknak nevezzük. Hinni fogunk!
Aztán még fél hat előtt elindulunk a stadionba, hogy legyen helyünk a kapu mögött. Mert a helyzet megkívánja majd ezt a korai indulást, annyian leszünk. Bemegyünk, és köszönteni fogjuk a játékosainkat, bár a bemondó megint el fogja hibázni Wojciech Zarzycki nevét, amin mindenki jót röhög majd. Lisztes óriási tapsot kap, megbocsátva neki a habozását, a kispestre kacsintgatását, megbocsátva mindent. Aztán bevonulnak a csapatok, és mint egy himnuszt, úgy fogjuk énekelni az Indulót, buzdítólag, de tisztelettel. És elkezdődik a meccs, és rágyújtunk, és dalolunk, ők pedig lövik a gólokat. Mindenki boldog lesz, egyetlen nagy családdá formálódik ez a lepusztult betonteknő.
Ha pedig lefújják majd, úgy fogunk távozni a Üllői útról, hogy megkaptunk mindent, amit már fél éve, vagy tán sokkal régebb óta vártunk. Már csak egy hét!

(Strucc úr)