Az idei nyár több ismerősömnek és nekem is elhozta a hivatalos felnőttéválás szabadságát és nehézségeit, jelesül a 18. születésnapot. A társadalom teljes jogú tagjaként számos dolgot tehetünk immár legálisan, lehetőségeink egyik ékköve a szerencsejáték-űzés. Kell-e mondanom, hogy az általános pókerőrületünk közepette mekkora felbuzdulást okozott a hír, hogy az FHM idén is megrendezi immár hagyományossá váló őszi egyéni Texas Hold'em bajnokságát? Nos, sem Laczát, sem Bercit, sem Ferikét nem kellett nagyon noszogatni, amikor eldöntöttük: belevágunk!
Még augusztusban bőszen beregisztráltunk mindannyian, így már csak Fortuna kegyeiben kellett bíznunk, hogy a nyár végi sorsoláson megkapjuk az áhított helyet a 3540 szerencsés között. Az istennő láthatóan kedveli a volt és jelenlegi pálosokat: mindannyian megtaláltuk nevünket az indulók között! Igaz, Lacza félreértett valamit, így ő csütörtöki napra került, mi keddre. A versenykiírásban a nevezési feltételeknél említésre került egy bizonyos kupon is, melyet a magazin legutóbbi számaiból kellett kivágni, de azt hiszem nem hívnának úgy, ahogy, ha elköltöttem volna majd egy ezrest egy ilyen apróságra. Végül, kéthetes kutatás után, Ferikén keresztül ráakadtam egy emberre, aki előfizető ugyan, de nem indul a tornán: ezúton is köszönet az EGIS-üdölőben megismert Mariannak.
Nevezés megvan, kupon megvan, jöhetett a várva várt nap. A kérdés csak az volt, vajon a bűvös szeptember 11-i dátum meghozza-e számunkra a szerencsét? A Feri, Berci, Attila (egyetemi ismerősöm) és általam alkotott csapat tagjai életükben először vettek részt ekkora horderejű pókerversenyen, bár azzal mind tisztában voltunk, hogy az egész csak egy reklámfogás, valamint, hogy a gyorsan emelkedő vakok miatt esély sincsen észjátékra. Egy órával a kezdés előtt érkeztünk meg a Karolina úti Club Nonsense-be, ami előtt már jópár Mercedes és BMW jelezte: ez nem kifejezetten a szegények játéka. Az itallap csak megerősített minket vélekedésünkben, bár Tavaszy így sem bírta ki, hogy ne rendeljen fél liter kólát, mint kiderült, szerencséjére. Az ital mellé járó tombolahúzáson ugyanis sikeresen kihúzta a két fődíj egyikét: az igen dekoratív és falatnyi ruhákban járkáló FHM-cicáktől átvehetett egy vaskos kis zsetonkészletet. Megállapítottuk, hogy nagyszerű, már csak az asztalnál kellene még egy kis mázli. A mi selejtezőnkben egyébként 220-an indultak, ebből kellett volna a legjobb 45-be bekerülni, ami roppant nehéz feladatnak tűnt, de nem lehetetlennek. Az ellenfeleket elnézve azért nagyon az az érzésem volt, hogy ha nem is játszik mindenki milliós tétekkel naponta, de a legtöbb ember gyakori kaszinóbajáró, csak heccből méretteti meg magát itt is. Mindegy, ami nekik kis tét, az nekünk hatalmas: be kell jutni a szombati elődöntőbe!
Kisorsolták a pozíciókat, Feri és Berci az emeletre került egy asztalhoz, én a szomszédos társaságnál foglaltam helyet, míg Attila az egyik földszinti tizesből próbált meg minél tovább bennmaradni. Óráknak tűnő 15 perces csúszással el is kezdtük a játékot. Nem mondhatnám, hogy különösebben kellemes brigádba kerültem, nem voltak folyamatos baráti hangulatú beszélgetések, mint ahogy korábban elképzeltem. Velem szemben jónéhány szótlan, középkorú pókermágus ült, meg volt még a tökéletes frizurájú szépfiú fajtából is pár. A szomszédom viszont egy közvetlen, barátságos fazon volt, szegény hamar ki is esett. Mint az RPO-hoz szokott szegénylegény, nagy élmény volt a profi deaerek jelenléte, bár azért ők is hibázhatnak: előfordult, hogy a lap bizony színes oldalára fordult osztás közben. Meg kell mondanom, ilyen gyenge kezeket sorozatban még soha életemben nem kaptam, mint itt. Félóra játék után nem jutottam el egyetlen flopig sem (!!!), kivéve azokat a leosztásokat, amikor vak voltam. A pechszériát aztán némi nyereség zárta: mikor megkaptam az első vállalható lapomat, egy K-10-est, megsebzett vadként gázoltam át a mezőnyön, így az ületést már pozitív mérleggel várhattam. Közben néha átnéztem a szomszéd asztalhoz, Feriben nem csalódtam, a hülyeségeivel komoly hangadóvá vált a nála jóval idősebbek között is. Mikor már elegen estek ki, "szétrobbantották" a társaságot, átkerültem egy másik, de szintén emeleti asztalhoz. Itt, ha lehet, még kevésbé volt oldott a hangulat. Nem is kaptam rossz lapokat, azonban a flopok mindent tönkretettek, így az előttem heverő chipek száma rohamosan csökkent. Balszerencsém volt: többször is előfordult, hogy mikor vak voltam és félszemét párosítással indultam harcba (pl. Q-7 különböző színből, stb.), akkor nagyot emeltek rám, így nem tudtam megadni előzetes tervemmel ellentétben, pedig nyertem volna. Ötnegyed óra játék után kellett következnie az első szünetnek, amit mindenképp ki akartam húzni "élve". Az igazat megvallva, nem sokkal a szünet előtt már csak a nagy alaptét kétszerese volt előttem, így az elkapkodott all-in képe egyre fenyegetőbben tornyosult elém. Berci zsetonjaira pillantva megállapítottam, hogy ő is hasonló cipőben jár. Rövid rossz lapjárást követően döntő játszma kezdett kialakulni: nagyvak voltam és nyolcas párt kaptam kézbe. Páran tartották, majd a mellettem ülő, szemüveges fiatalember következett. "Megadom és rá ötszáz." - mondta nagyon határozottan, de az osztó rászólt: "Ha kimondta, hogy megadja, már nem változtathat rajta, nem emelhet." Látszott, hogy ha mindenemet berakom, a srác elfogadja, de túl kevés pénzem és viszonylag jó lapjaim voltak ahhoz, hogy várjak. Bemondtam az all-int. Ketten tartották, de nekem volt a legkevesebb pénzem, senki nem "virított". Flopra feljött egy K-Q-10 kombináció, ami még az élettől is elvette a kedvem, túl magasak voltak. Tudtam, hogy csak drillel nyerhetek. Közben további pénzt tettek be, jöhetett a fordítás: mindkettejüknél volt király. Csoda nem történt, egy hármas meg egy hetes érkezett még, én pedig másodmagammal távoztam. Pár perc múlva Berci is hasonló sorsra jutott, a növekvő vakok felfalták őt is. Lementem az alsó szintre, ahol elszívtam egy cigit és megtaláltam Attilát, aki nem állt rosszul. A szünetet tehát ő és Feri érte meg, a kivetítő szerint Berci a 110., én a 120. hely tájékán végeztem. Tavaszy egyébként igazán üde színfoltnak számított a mezőnyben, ugyanis nem akadt más, aki hozzá hasonlóan látványosan bosszankodott, ha dobott és feljött volna neki valami. A szünet után még egy kicsit maradtunk, aztán egy-egy oklevéllel a birtokunkban gyapjas barátommal elindultunk haza. A metrón jött az üzenet, hogy Attila kiesett (elmondása szerint lett volna esélye az elődöntőre, de passzívabb stratégiát kellett volna választania), majd később kiderült, hogy Feri is hasonló sorsra jutott, ő a 72. helyen zárt.
Ami biztos: nagy élmény volt profin szervezett keretek között játszani. Csalódottság nincs bennem, ugyanis visszagondolva minden szituációban azt a megoldást választottam, amit a neten vagy a haverok között játszva is tennék, a valószínűségekre építve. Szívem szerint újra megpróbálnám, de ne tekintsünk még a jövő évi versenyig előre, csütörtökön ugyanis HAJRÁ LACZA!
(Strucc úr)
