Alább olvashtó a 2008.04.30-án elhangzott ballagási beszédem.

Kedves megjelentek, tanárok, diáktársaim!

12 év után eljött az idő, amikor elhagyjuk ezt az épületet. Megannyi hosszú év, szép emlékek hada búcsúzik most tőlünk. Mit hagyunk magunk után? Ahogyan azt volt osztályfőnököm Tom bá’ mondotta: „Nem vagyunk egy tejbepapi osztály…”. Ezt bizonyítja a már-már rekordközeli 7 osztályfőnök, akit stiklikkel tarkított gimnáziumi éveink alatt „elfogyasztottunk”. 12 évvel ezelőtt még Kinga néni szerető keze terelgetett Dia néni és Jutka néni szárnyai alá. Ám az az idő is elröppent, s megkezdődtek a felsős évek. 7. es korunkra Joli néni és Marcsi néni próbált belőlünk közösséget teremteni. Azonban ahogy nőttünk, evvel egyenes arányban emésztettük fel tanáraink türelmét is. Szegény Marcsi néni, szegény Tibi bácsi…

De volt, aki még velünk szemben is állta a sarat. Erika néni, Tamás bácsi és Levente bácsi még a mai napig is életünk kedves részei. 12.-es osztályfőnökünk, Rita néni belénk vetett bizalmát még nekünk sem sikerült megrengetni.

Az elmúlt bő egy évtized során diáktársaimmal összekovácsolt minket a sok közös emlék. Marcsi nénivel izgalmas kirándulást éltünk át Szlovákiában, pláne, amikor a határon kiderült, hogy Buriusz Tibi a határon túl maradt, végülis aztán szerencsésen megtaláltuk. Kirándulásaink csúcspontja az Erdélyben eltöltött egy hét volt. Itt szövődtek barátságok, szerelmek, melyek a mai napig is tartanak.

Kilencedikes korunkban nagy kihívás elé nézett az osztály, hiszen bekapcsolódhattunk a diákigazgató-választásba. Remekül kifundált kampányunk 2 évvel később, a harmadik évben ért révbe, hiszen 2 év tapasztalattal a hátunk mögött, sikerült megnyernünk a szavazást.

Ebben az évben már betekintést nyerhettünk a végzős diákok életébe, hiszen részben mi is szervezői lehettünk a tavalyi 12. osztály jó hangulatú és színvonalasra sikeredett Szalagavató báljának. Jó lecke volt ez számunkra a szervezésből, ötleteket adott nekünk a saját szalagavatónk megszervezésére. Az emlékezetes NDK-turmixgép-jelenet pedig nagy sikert aratott, így minden tekintetben szép emlékeink maradhattak a 11. évet illetően.

Ezidőtájt már szép kis gyűjteményünk volt az évek során elsajátított „tanári bölcsességekből”. Laci bácsitól megtanultuk, hogy „Mindenben minden van, csak az a kérdés, hogy mennyi.”. Tamás bácsitól megtudtuk, hogy a szünet minden körülmények között a tanáré, Levente bácsi történelem óráin pedig a műveltető-szerkezet vésődött örökre agyunkba, a következő példamondat kapcsán: „A dolgozatok otthon pihennek, és arra várnak, hogy kijavítódjanak!”.

Kedves Imre bácsi. Osztályom jó hangú diákjai nevében mondhatom, hogy az iskolai énekórák számunkra mindig felüdülést jelentettek, mindig is az aktuális hét fénypontjai voltak. Reméljük, mindig jó szívvel gondol majd vissza ránk, ma is szívesen rázendítünk egy-két ízes magyar nótára, amit anno még Imre bácsi vezetésével tanultunk. Igaz, ma már az osztály saját karmestere, Rajs Tibi vezényel, aki számára Imre bácsi mindig is követendő példát adott.
Hasonlóan jó hangulatban teltek kémia és fizika óráink, érdekes kísérletek, kisebb robbantások közepette. Mindig vidáman fogunk visszagondolni a kémia-előadóban eltöltött percekre, hasonlóképpen Jutka néni rendhagyó történelemóráira.
Külön köszönettel tartozunk lelki nevelésünkért Gyuri atyának, Áron atyának, Ákos bának, Zoltán és Lajos bácsinak, akik hozzájárultak lelki épülésünk és lelkiismeretünk gyarapodásához, erősítették hitünket és életszemléletünket. Köszönjük nekik ezt az útravalót.

Így jutottunk el a tizenkettedik évfolyamba. Ma már mindannyiunk egy-egy külön egyéniség. Hogy mindez sikerülhessen, elengedhetetlen volt szüleink és tanáraink féltő, gondoskodó szeretete, amelyet mikor szükség volt rá kérdés nélkül mindig megkaptunk, így támogatva minket nehéz pillanatainkban. Hogy ez mennyire fontos is volt, talán csak most kezdjük igazán látni és értékelni, reméljük, hogy további életünk során még meghálálhatjuk ezt.

Végszóként hozzátok szólok, kedves itt maradó, 11.-es diáktársaim. Mi már tudjuk, hogy milyen érzés ballagó diáknak lenni, jövőre ti is megtapasztalhatjátok ugyanezt. Köszönjük nektek a Szalagavatónk megszervezésében és lebonyolításában nyújtott segítségeteket, ami számunkra amennyire gyorsan elrepült, olyannyira kedves emlék is marad. Jövőre Ti lesztek itt a legnagyobbak, példát adtok majd a többi diáknak. Tanácsként csupán azokat a sorokat tudjuk nektek adni, amit a szerenádon énekeltünk:
„És mi arra születtünk, hogy mégse dobjuk el hitünket, hogyha szenvedünk!”.

Bodri.