Sok minden miatt lehet büszke iskolánk a most végző osztályára, azonban kevés dolog egyértelműbb, mint hogy a suli történetének legjobb lábait tudhatjuk magunkénak - és itt most kivételesen a teremtés koronáiról ejtek szót. Nos, a zömében 12/6-osokra épülő pálválogatott ezúttal a BLSZ által szervezett kispályás tornán próbálta megszakítani az "Aranycsapatot" sújtó balszerencsehullámot (emlékezhetünk a tavalyi Kőrösi-kupán érdekes körülmények között elbukott első helyre).
Október végén kezdtünk a selejtezővel, a csapat nem titkoltan a sima továbbjutás szándékával utazott a Kövér Lajos utcába. Az ellenfelek nem okoztak meglepetést, kivétel nélkül fejet hajtottak a zöld-arany különítmény előtt. A metsző hidegben is parádézott a csapat, a gólfesztivált jól jellemzi, hogy még az értünk az oldalvonal mellől szorító tornatanárnő is elszámolta magát a találatok jegyzésében. Jómagam egy góllal járultam hozzá az impozáns, 12-2-es gólkülönbséghez, miután egy balszerencsés felugrás után megsérült a bokám.
Együttesünk tehát magabiztosan várta a sorsolást, melyen a Trefort, Fazekas, Puskás Tivadar és Rákóczi Ferenc gimik nevével fémjelzett csoportba került. A cél nem lehetett más: döntőbe jutni! Az előjelek mindenesetre baljósak voltak: Petya jogsizás, Milán betegség, Kator Bence pedig edzés miatt nem tudott felszállni a csapat buszára (jelen esetben egy második iksz felé közelítő rozsdametál Mercibe és egy vadiúj sárga Opel Corsába). A felkészülés sem sikerült tökéletesen, hiszen a szerdai főpróbán, Rákosligeten, bizony igen gyatra eredményekkel kellett lejönnünk a pályáról a helyi pap által szervezett focin, Rajz félszeg mozdulattal szerzett öngólja pedig valószínűleg még sokáig a zrikák célpontjávál teszi osztálytársunkat.
Bizarr novemberi esőt hozott az elődöntő péntekje. A kompánia háromkor gördült be a parkolóba, majd rögvest kellemetlen meglepetés érte: az öltözőket zárva találta, a mogorva portás pedig nem volt hajlandó kulcsokat adni, várakozásra ítélve ezzel csapatunkat. Azért a testi-lelki felkészülés után magabiztosságtól duzzadó szextett futott ki a Kövér Lajos utca műfüvére, pláne, hogy az eső is elállt. A stabil kezdőcsapatot Titi, Kálmán, Rajz, Csíra, Benke Tomi és a selejtezőben kiválóan védő Zsolti alkotta. Az már rögtön a kezdő sípszó után látható volt: ezúttal jóval nehezebb dolga lesz a brigádnak. A szintén csoportelsőként bejutott Fazekassal nyitottunk, és bizony ők hangolódtak rá jobban a meccsre, sokszor csak a szerencsén múlott, hogy Schmidtnek nem kellett a hálójába nyúlnia. Aztán a félidő derekán egy csúnya kapushiba után már 0-1 állt a képzeletbeli eredményjelzőn (Zsolti töriórákra jellemző nyugodtságával figyelte, ahogy az ellenfél csatára elhúzza mellette a labdát, miután lenullázta az addig betonbiztos védelmünket). Persze hogy mindenki rögtön a vérét követelte, pedig a vak is láthatta, ma az egyébként gördülékeny összjátékunk is akadozik. Ingerült hangulatban érkeztünk el a félidőig, amikor is Tamást váltottam a pályán, abban a reményben, hogy segíteni tudok a vergődő óriáson, jelesül a Pálon. Ha némileg túlzok is, de tény ami tény, sikerült színt vinnem a támadóalakzatba. Olyannyira, hogy egy baloldali beadást követően megelőztem az őrzőmet, majd bepofoztam a játékszert a hálóba, megszerezve ezzel az áhított egyenlítést - legalábbis pár másodpercig szentül ezt hittük. A játékvezető azonban általános elképedésre nem középre, hanem az alapvonalra mutatott, mondván, a beívelés előtt kint volt a labda. Szabályos góltól fosztottak meg bennünket! A volt-nincs találat visszavetette a csapatot, így kiegyenlített második félidő után megmaradt a Fazekas fórja. A nyitómeccs alaposan próbára tette idegeinket, így a szurkolóként jelen levő választottjuknál nyugalmat találó Titi és Csíra kivételével valósággal depresszióba süllyedt banda ballagott a pihenőre. Ha eddig nem tudtam elképzelni, mi lehetett mondjuk a MU ellen hosszabbításban vesztő Bayern öltözőjében '99-ben a BL-döntő után, most már ezt sem kell nélkülöznöm: a csapattagok lehorgasztott fejei és a villámló tekintetei pontosan megmutatták, milyen fájó volt ez a 0-1. Na de semmi sem volt veszve, hiszen még három meccs várt ránk, a csoportelsőség sem volt elérhetetlen, hát még a szintén továbbjutást érő második hely. Időközben befutott a legutóbbi találkozásunk óta Lénárdot megszégyenítő hajformát növesztő Patrik is, aki leginkább a tanárnő és a remélt szingli-léte iránt érdeklődött.
Húsz percnyi szünet után következett a Puskás Tivadar Gimnázium. Nyerni kellett, hogy életben tartsuk a reményeket. A dolog nem is volt megvalósíthatatlan, az első félidőben egyoldalú csata dúlt, az ellenfél sokszor a félpályát sem tudta átlépni. Kálmán mesterhármasára csak egy válasz érkezett, az is kapusunk bizonytalansága után, így 3-1-gyel fordulhattunk. A középkezdés után azonnal elvesztettük a labdát, a középpályánk lelkes asszisztálását az ellenfél ki is használta, rögtön mehettünk vissza a kezdőkörbe. (Később Rajz bevallotta, neki nagyon tetszett a gól... Tibi, oda kellett volna lépni!) Többször azonban nem rezdültek meg a halók, így ha nehezen is, de begyűjtöttük a 3 pontot. A védősor már jóval stabilabb volt, viszont elöl még mindig akadtak gondjaink. Reménykedve vártuk hát a százszázalékos Trefort elleni rangadót, bízva a sikerszéria beindulásában.
A soraiban általános vélekedés szerint kisebbségieket is felvonultató rivális komoly erőt képviselt, ezt azonnal tudatosította bennünk. Ha lemosásról nem is beszélhetünk, magabiztos játékkal szerzett előnyt a meccs elején, melyet nemsokára meg is duplázott. Senki nem hibáztatható a bekapott gólokért, jobbak voltak nálunk. A második félidőben bemutatkozott a kapuban Pocok, aki csakhamar végleg eloszlatta amúgy sem biztos lábakon álló pontreményeinket. A bizonytalan hálóőrt megszimatoló trefortosok szinte minden helyzetből lőttek, Pocok pedig igencsak felborzolta a kedélyeket suta mozdulataival. A vége négy dugó lett.
Mivel az utolsó meccs előtt minimálisra csökkentek döntőbe jutási reményeink, csapatunk tagjain a "mindenmindegyszétkellrúgniőketagecibe" hangulat uralkodott el. A fenyegetőzés az egy ponttal szerénykedő Rákóczira irányult, ám végül nem valósult meg. Mivel az indiszponáltan játszó Rajz az addigi három meccs során egyszer sem pókhálózta le az ellenfél hálóját, extra motívációs eszközökkel kellett élnünk: a zárómeccsre minden gólja után egy üveg sört ajánlottunk neki. Biztosak voltunk benne, hogy a hatás nem marad el.
A narancsmezesek outsiderhez illő harmatgyenge játékkal rukkoltak elő, ám mi sem voltunk épp csúcsformában, Pocok szavashibái mellett csakhamar beállt a 3-2-es végeredmény. A hajrában Tibi mindent egy lapra feltéve próbálkozott megszerezni a habzó nedűt, azonban az égiek nem álltak mellé: 10 méterről eleresztett lövése a lécet trafálta telibe. Nem maradt más hátra, mint a zöld asztalnál kiharcolni a továbbjutást. Észrevételeztük ugyanis, hogy az első meccsen a Fazekas két játékosa stopliban játszott, ami természetesen szabályellenes. Alapesetben nem lenne ferr egy tisztán elvesztett meccset ezért a kis előnyért megóvni, az érthetetlenül elvett gólunk miatt azonban mindenképpen elégtételt akartunk. Bizonyítanunk kellett a sporinak a szabálytalanságot, így szóltunk neki, hogy nézze meg a fazekasosok talpát. Az említett két játékos viszont azóta cipőt cserélt, a bíró nem fogadta el az óvást, így minden maradt a régi: harmadik hely, egyetlen egységgel lemaradva a döntőbe jutásról...
Kőrösi-kupa, BLSZ-kupa... Bern, Irapuato, Vaduz... Mohács, Buda, Trianon... Meddig még?!
(Strucc úr)
