Egy óra van a kezdésig. A nép hatalmas tömegekben hömpölyög a Dózsa György úton, ennyi ember évek óta nem jött ki a magyar válogatottért. Mert volt itt teltház Brazília, Argentína és a világbajnok Olaszország ellen is, azonban egyik meccsen sem a mi fiaink miatt költözött élet ebbe a haldokló Puskás Stadionba. Most teljesen más a helyzet: szerda este van, másnap meló vagy suli, repkednek a minuszok, de az embereket ez nem érdekli. Ők ma este ünnepelni akarnak, kiszakadni egy estére a magyar futballvalóságból, hinni, hogy az őszi "menetelésünk" nem csupán a véletlen műve volt.
A szurkolók a nagy hideg ellenére mindenesetre kiválóan elszórakoztatják magukat, zeng a "Ria, ria, Hungária!" és a "Magyarországé, Magyarországé, lesz még Erdély Magyarországé!". A lelkesebb csoportok összetettebb, vagy ha úgy tetszik, radikálisabb nótákra is rágyújtanak - ilyen például a "Kassa, Pozsony, Eperjes és Komárom" kezdetű dal, melyet főleg a majd negyven fős PPK-Patak-Pál különítvény preferál, persze a Gyöngytyúk legénységét se felejtsük ki a felsorolásból. Egy szó mint száz, a hangulat kiváló, kedvünket még a szokásos, melegfesztivál-szerű (értsd: több ezer férfi pár négyzetméteren) bejutás sem szegheti. Újfent kiderül, a nagy cégek potenciális fogyasztójelöltet látnak a drukkerekben - egy kis képzavarral élve még az impotensekben is. Merevedési teszttől kezdve kedvenc japán autómárkánkon keresztül az egyik most megújuló sportújságig ugyanis minden földi jó képviselteti magát egy-egy reklámanyaggal. Egy forralt bornak azonban mindenki jobban örülne, hiszen a meccs előtt elfogyasztott alkohol már pont elillanóban van. Sebaj, irány az S! Nyolc órakor érünk fel a betonteknőbe, ahol csodálatos látványban van részünk: a megnyitott szektorokban lassan egy gombostűt sem lehet leejteni, apró szépséghibát csak a zárva tartott felső karéjok jelentenek. A jegyellenőrök szokatlanul kedvesek, szó nélkül tűrik, hogy a tikettemre írt S-bal helyett az S-jobba megyek, a többiek mellé. Későn érünk be, csak negyed óra van a kezdő sípszóig, de szerencsére üggyel-bajjal elférünk egy tömbben. Jobbomon az igencsak paprikás hangulatban levő Matyi üvöltözik, balomon pedig egy általam csak látásból ismert zalaegerszegi pázmányos ácsorog, igencsak bebaszva.
Nemsokára felcsendül a hangosbemondóból Hajdú B. István hangja, ami tudatja velünk, hogy a szombati meccshez képest négy változás történt: Halmosi Péter, Vass Ádám, Juhász Roland és Buzsáky Ákos került be a csapatba, Dzsudzsák Balázs, Vadócz Krisztián, Csizmadia Csaba és az eltiltott csapatkapitány, Gera Zoltán kárára. Vagyis Tőzsér megint kezdő... Anyám, add el a házat. Nem baj, most mindenki teljes szívvel a tizenegy pályára lépő aranylábúnk mellett áll, és nincs kétségem afelől, hogy egy győzelem esetén nemzeti hősként tekintenénk rájuk. És ez így van jól! Nyílik a játékoskijáró, kiballag a két csapat, következik a görög himnusz. Majd felcsendül a miénk is, és a piros-fehér-zöldbe öltözött Puskás Stadionban harmincezer torokból szól, hogy "Isten, áldd meg a magyart!" Felemelő érzés. Játékosaink ugyanilyen elszántak, tízen énekelnek velünk együtt. Csak egy hidrogénezett hajú fiatalember mered némán maga elé...
Örömmel konstatálom, hogy az első félidőben "ide" támad a csapat, így ezt a negyvenöt percet valamennyire látni is fogom. A meccs elejei szertartásszerű rágyújtásom miatt lemaradok az első akciónkról, Priskin Tomi sajnos a kapusba lő. A pár sorral alattam tomboló Lénárd közben komoly hangadóvá növi ki magát, hiszen a "Ki a jobb?!" kezdetű kérdezz-felekben méretes tábor felel kérdéseire. A szurkolók lelkesek, a csapat nem kevésbé. Elsősorban a széleken próbálkozunk, bár az EB-t defenzív futballal megnyerő görögök magabiztosnak tűnnek. Aztán egyszer csak megiramodik egy meggypiros mezes legény, lő, a labda megpattan egy görög háton... Fél perc múlva már egyetlen, amorf kupacban vagyok a két Csorbával meg Palival. VEZETÜNK!!! Buzsáky!
Nehéz szavakat találni a kapu mögött uralkodó hangulat leírására: pár percig egyetlen, őrjöngő massza az egész S-T-U. Aztán minden visszaáll a régi kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy kétszer olyan hangosan szól minden rigmus. A kezdeti rohamok alábbhagynak, a vendégek fokozatosan átveszik az irányítást. Halmosit teljesen kikapcsolják a játékból a görög bekkek, és a jobb oldalunk is kevésbé veszélyes. Szögletekig mindenesetre eljutunk, ezek azonban pocsékul sikerülnek - ami luxus, hiszen Hajnal Tomi már a Bundesligában is bizonyította, a sarokból nagyon jól ad be, Tőzsér rúgótechnikája pedig szintén irigylésre méltó. A mellettem álló Matyi hirtelen jobban utálja a görög nemzetet talán még az alkoholmentes sörnél is, sorjáznak a "Gyrosárus kurvaanyátokat!", "Zsíroshajú gecik!" és hasonló nyelvi lelemények, időnként ezek kombinálva (pl. "Gyrosárus gecik!"), nem kis derültséget keltve a környéken. Húsz perc telik el, mikor egyszercsak elcsendesedik az egész stadion, valami történt az átellenes kapunál. Rosszat sejtek, bár pontosan nem tudom, hogy csak nagy helyzet volt-e, vagy büntető, vagy... Kérdésemre Bélus felvilágosít: 1-1. Derült égből a villámcsapás, az egyenlítés ugyanis nem volt benne a játékban. Szépen összehoztunk nekik egyet, a legbosszantóbb, hogy nem is felépített akcióból szerezték.
A csapat ugyanakkor nem zuhan össze, sőt! Egyre-másra építjük a támadásokat, egy távoli lövés épp csak elkerüli a kaput, JÁTSZUNK. A közönség jól szórakozik, azonban valamiért hiányérzetem van. Na, nem sokáig.
"KIIIT LÁTTÁÁÁÁL OOOOOOOOTTTT???!" - üvölti Lénárd az egyik félresikerült beadás után, és ekkor jövök rá: ez az, ami nélkül nincs meccs. A felfokozott hangulatban azonban hiába hajtanak a fiaink, döntetlennel kell az öltözőbe vonulniuk. Mögöttem öt sort esik egy részeg fazon, ezért lemaradok az első 45 perc záróakkordjáról, egy ígéretes támadásunkról, melyet azonban a játékvezető les címén érthetetlenül megállított. A félidő egészét nézve is elmondható, ez az iksz felettébb hízelgő a görögökre nézve.
A második játékrészre felkúszik mellém Petya is, rögtönzött közvéleménykutatásomból pedig kiderül a lelátó véleménye: nyerni fogunk, ez egyértelmű.
Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, elszántan rohamozzuk az ellenfél kapuját. Lövéseink azonban, csakúgy, mint az első félidőben, most is rendre célt tévesztenek. A hangulat kicsit ingerültté válik, főleg, mikor a vendégek lekontráznak minket és kisebb veszély alakul ki a kapunk előtt. Újabb veszélyes kiugratás, a nemrég beállt Szamarasz elhúzza Marci mellett a labdát, ő pedig annak rendje és módja szerint elkaszálja. Bassza meg, ez a Fülöp olyan, mint egy hentes. Már a kifutásánál látszott, hogy bizonytalan, ennek rossz vége lesz. A büntetőnél szintén lerí róla az önbizalomhiány: szinte mozdulatlanul veszi tudomásul, hogy Baszinasz ellövi mellette a labdát. Eddig nem szídtam Marcit, de most meg kell tennem, mivel az első gólban is vastagon benne volt: véleményem szerint rutintalanságával és megbízhatatlanságával talán az utóbbi idők legrosszabb kapusa, aki címeres mezt húzhatott.
A lelátói jó hangulat a fordítással fokozatosan ingerültségbe csap át. A csapat sem hengerel, mert bár elkeseredetten támad, a lövéseink méterekkel kerülik el a kaput. Sorra rúgjuk a szögleteket, de képtelenek vagyunk veszélyt kialakítani belőlük. A percek telnek, a görögök újra cserélnek. Várhidi nyugodtan ül a helyén. Mi a fasz van? Hozd már le a Tőzsért, bazeg! 2 szűrővel játszunk, miközben vesztésre állunk, ráadásul Danika jó szokása szerint alig van játékban. 25 perc van hátra... Húsz... Negyed óra... Jön a nép által követelt Filkor, más kérdés, hogy Hajnal helyére, szóval így is csak védekezőbb lesz a csapat. Elkeseredett harcot folytat a válogatott legalább az egyik pontért, azonban próbálkozásaink újra és újra meddőnek bizonyulnak.
"Nagyanyám járókerettel elérné!" - fakad ki Petya egy veszni hagyott átadás után, vidám perceket szerezve ezzel nekünk. "TÁMADÁÁÁS!!!" - üvölti szinte felváltva Matyival, unokatesóm a harci kedv fokozása érdekében azt is hozzáteszi, hogy "Türütürűűű!", ezzel is mintegy harci kürtöket imitálva. Újabb percek telnek el, a közönség még mindig csatárt követel, jelen esetben a padon ülő egyetlen támadót, a Bresciában légióskodó Feczesin Róbertet. "Várhidi helyében behoznék 5 csatárt a gecibe" - fejti ki elképzelését az idősebb Csorba-fiú, azonban öccse rendre inti: "Matyi, csak hármat lehet cserélni."
Jön Feczesin. A közönség pedig belenyugszik, az évszázados magyar betegséget ma sem tudjuk levetkőzni, buta játékkal három ponttal szegényebbek maradtunk. A hosszabbításban már oszlik a nép, páran fütyülnek, bár a fiúk most nem szolgáltak rá. Az első félidei játékunkkal ezt a meccset hoznunk kellett volna, a második félidőben leeresztettünk, de így is többet támadtunk az Európa-bajnoknál.
Az angol játékvezető hármas sípszavára a többség beletörődötten veszi tudomásul: egy hajszál és egy Vanczák-fej híján ma újra a mennyekbe mehettünk volna. Ehelyett marad a kijózanodott didergés a metrómegállóig, na meg a tudat: a magyarok istene még mindig nem csapott az asztalra futballügyben odafent.
(Strucc úr)
