Érdekes érzés szinte idegenként megfordulni a blogon. Anynira rég nem írtam már ide, hogy csak na. 

A címből kiindulva már feltűnik, hogy a Rákosborzasztót és vonzáskörzetét a változás szele borzongatja. "Valami véget ért, valami fáj" - szól a nóta. Véget ért a 12 év, immár... de nem pörgetem le mégegyszer az agyonjátszott "középiskolás lemezt", hiszen sokkal értelmesebb dolog a jövőbe tekinteni, mintsem fájó nosztalgiával a múltat 1001. alkalommal is elsiratni.

Kedves leendő egyetemista (volt)osztálytársaimmal még össze-össze futunk némely sarki vendéglátóipari-egységben, vagy egy délutáni foci keretében. Azonban mindnyájan érezzük, hogy ez bizony már valami más. Nem, nem a vég kezdete, s nem is a "Büszkeség-napi felvonulás" (ejjjjj, de csúnya fasiszta kirekesztő neonáci vagyok én :D), hanem inkább a külön utak első macskakövein kopogó léptek hangja. Puffogtathatnék olyasféle közhelyeket, mint: "De hát ez az élet rendje, emberek jönnek-mennek...",  de inkább hagyom a százszor ellőtt béna mondatokat a miniszterekre és egyéb állatfajokra. ELTE, SOTE, Corvinus, BME és társai jószívvel várják az újdonsült hallgatókat, köztük minket is. Csak reménykedni tudok abban, hogy megmarad e jó kapcsolat közöttünk, volt osztálytársak között, s jópár korsó sörben tudjuk leereszteni hétvégenként a fáradt, zh-tól, vizsgától  sem mentes gőzt. Fülembe csengenek még az egymás közötti beszélgetések foszlányai: "...minden pénteken osztálytalálkozó a Patakban/Oázisban!...".

Az elkövetkezendő hónapok méltó próbái lesznek az elmúlt 6 évnek. Biztos akadnak majd olyan emberek, akikkel öröm lesz meginni a fent említett pár korsó nedűt, s lehet majd évődni, basholni, meccset nézni, focizni s ezernyi jókedvvel teli percet eltölteni. Akik pedig majd szépen lassan kikopnak a társaságból, nos őket csak sajnálni tudom. Jómagam azon leszek, hogy minél kisebb legyen ez a létszám...

Ámen.

Bodri.

Alább olvashtó a 2008.04.30-án elhangzott ballagási beszédem.

Kedves megjelentek, tanárok, diáktársaim!

 

12 év után eljött az idő, amikor elhagyjuk ezt az épületet. Megannyi hosszú év, szép emlékek hada búcsúzik most tőlünk. Mit hagyunk magunk után? Ahogyan azt volt osztályfőnököm Tom bá’ mondotta: „Nem vagyunk egy tejbepapi osztály…”. Ezt bizonyítja a már-már rekordközeli 7 osztályfőnök, akit stiklikkel tarkított gimnáziumi éveink alatt „elfogyasztottunk”. 12 évvel ezelőtt még Kinga néni szerető keze terelgetett Dia néni és Jutka néni szárnyai alá. Ám az az idő is elröppent, s megkezdődtek a felsős évek. 7. es korunkra Joli néni és Marcsi néni próbált belőlünk közösséget teremteni. Azonban ahogy nőttünk, evvel egyenes arányban emésztettük fel tanáraink türelmét is. Szegény Marcsi néni, szegény Tibi bácsi…

De volt, aki még velünk szemben is állta a sarat. Erika néni, Tamás bácsi és Levente bácsi még a mai napig is életünk kedves részei. 12.-es osztályfőnökünk, Rita néni belénk vetett bizalmát még nekünk sem sikerült megrengetni.

Az elmúlt bő egy évtized során diáktársaimmal összekovácsolt minket a sok közös emlék. Marcsi nénivel izgalmas kirándulást éltünk át Szlovákiában, pláne, amikor a határon kiderült, hogy Buriusz Tibi a határon túl maradt, végülis aztán szerencsésen megtaláltuk. Kirándulásaink csúcspontja az Erdélyben eltöltött egy hét volt. Itt szövődtek barátságok, szerelmek, melyek a mai napig is tartanak.

Kilencedikes korunkban nagy kihívás elé nézett az osztály, hiszen bekapcsolódhattunk a diákigazgató-választásba. Remekül kifundált kampányunk 2 évvel később, a harmadik évben ért révbe, hiszen 2 év tapasztalattal a hátunk mögött, sikerült megnyernünk a szavazást.

Ebben az évben már betekintést nyerhettünk a végzős diákok életébe, hiszen részben mi is szervezői lehettünk a tavalyi 12. osztály jó hangulatú és színvonalasra sikeredett Szalagavató báljának. Jó lecke volt ez számunkra a szervezésből, ötleteket adott nekünk a saját szalagavatónk megszervezésére. Az emlékezetes NDK-turmixgép-jelenet pedig nagy sikert aratott, így minden tekintetben szép emlékeink maradhattak a 11. évet illetően.

Ezidőtájt már szép kis gyűjteményünk volt az évek során elsajátított „tanári bölcsességekből”. Laci bácsitól megtanultuk, hogy „Mindenben minden van, csak az a kérdés, hogy mennyi.”. Tamás bácsitól megtudtuk, hogy a szünet minden körülmények között a tanáré, Levente bácsi történelem óráin pedig a műveltető-szerkezet vésődött örökre agyunkba, a következő példamondat kapcsán: „A dolgozatok otthon pihennek, és arra várnak, hogy kijavítódjanak!”.

Kedves Imre bácsi. Osztályom jó hangú diákjai nevében mondhatom, hogy az iskolai énekórák számunkra mindig felüdülést jelentettek, mindig is az aktuális hét fénypontjai voltak. Reméljük, mindig jó szívvel gondol majd vissza ránk, ma is szívesen rázendítünk egy-két ízes magyar nótára, amit anno még Imre bácsi vezetésével tanultunk. Igaz, ma már az osztály saját karmestere, Rajs Tibi vezényel, aki számára Imre bácsi mindig is követendő példát adott.
Hasonlóan jó hangulatban teltek kémia és fizika óráink, érdekes kísérletek, kisebb robbantások közepette. Mindig vidáman fogunk visszagondolni a kémia-előadóban eltöltött percekre, hasonlóképpen Jutka néni rendhagyó történelemóráira.
Külön köszönettel tartozunk lelki nevelésünkért Gyuri atyának, Áron atyának, Ákos bának, Zoltán és Lajos bácsinak, akik hozzájárultak lelki épülésünk és lelkiismeretünk gyarapodásához, erősítették hitünket és életszemléletünket. Köszönjük nekik ezt az útravalót.

Így jutottunk el a tizenkettedik évfolyamba. Ma már mindannyiunk egy-egy külön egyéniség. Hogy mindez sikerülhessen, elengedhetetlen volt szüleink és tanáraink féltő, gondoskodó szeretete, amelyet mikor szükség volt rá kérdés nélkül mindig megkaptunk, így támogatva minket nehéz pillanatainkban. Hogy ez mennyire fontos is volt, talán csak most kezdjük igazán látni és értékelni, reméljük, hogy további életünk során még meghálálhatjuk ezt.

Végszóként hozzátok szólok, kedves itt maradó, 11.-es diáktársaim. Mi már tudjuk, hogy milyen érzés ballagó diáknak lenni, jövőre ti is megtapasztalhatjátok ugyanezt. Köszönjük nektek a Szalagavatónk megszervezésében és lebonyolításában nyújtott segítségeteket, ami számunkra amennyire gyorsan elrepült, olyannyira kedves emlék is marad. Jövőre Ti lesztek itt a legnagyobbak, példát adtok majd a többi diáknak. Tanácsként csupán azokat a sorokat tudjuk nektek adni, amit a szerenádon énekeltünk:
„És mi arra születtünk, hogy mégse dobjuk el hitünket, hogyha szenvedünk!”.

Bodri.

Évtizedeknek éreztem ma azt az időt, amióta nem írtam erre a blogra. Tudjátok, hogy van ez... jó az idő, tehát ne postot írjunk, hanem menjünk "játszótérre"... rossz az idő, szar a kedvem, tehát ne írjunk postot :). Most foci van, most horgászok, most filmet nézek... na mindegy, az a lényeg, hogy most pótolom jó rég óta esedékes elmaradásom :)
Elsőként az időközben elballagott 12/6 osztály Ballagásáról ejtek pár szót, szigórúan dióhéjban.
Érdekes nap volt. Ugyan az utolsó pár napban már be se jártunk szinte az iskolába, mondogattuk,  hogy ilyen jó lesz, végre vége, nincs több szopás az iskolapadban, mennyi sört fogunk inni, minden héten összejárunk, leeresztjük a fáradt gőzt, focizunk, bográcsozunk...
majd eljött a Nap, az a bizonyos "áprilisharminc". Nem keltett az óra, ez a nap TÉNYLEG más volt, mint az összes többi.  Felébredtél és érezted, hogy ami ma délután/este fog történni az véget vet valaminek az életedből.  Az én esetemben 12 év  egy iskolában. Nem, nem épület (bár ezt mondtam a ballagási beszédemben). Ez valóban iskola volt. Nem elit gimnázium, de megkövetelte mindazt,a mit egy embertől lehet, mégha a maga módján is tette ezt, katolikus köntösben. A jóöreg Pálapó :)
Lezajlott a ballagási istentisztelet, és bár csak az eső könnye eredt meg odakint, mégis meghitt pillanat volt, amolyan meghitt és vidám pillanat, amit az ember csak akkor tud igazán átélni, ha ott van és vonul az esőáztatta fáklyákat tartó, kilóméteres sorfal előtt. Így érkeztünk meg, néhány lány, mint az ázott veréb próbálta beigazítani a nagy gonddal, "jópénzért" készíttetett frizuráját. A művelet sikertelensége azonban nem rázta meg túlságosan őket, mondván, mostmár mindegy... siránkozni nincs idő. "Tovább-tovább. Isten  veletek  cimborák.  Tovább! TOVÁBB!"
Le az aulába. Tovább, tovább. Igazgatói köszöntő, zenebona. Elköszönés. Mind csak egy pillanat. Ééééééés....
És a következő beszéd az enyém. Már nem izgulok. Valójában nem is izgultam. A "kényszer", mely az írás előtt s közben rám nehezedett immáron távolinak, semmisnek tűnik. Csak kiállok. Minden felszabadul. Nevetnek, s én velük nevetek. Megáll egy pillanatra a levegő. Csak én vagyok, ők vannak. Tapsolnak.
"Remélem tetszett", gondolom magamban, a szüleim bíztató pillantása megerősít. Naigen. Ők most büszkék a nagy, ballagó, érettségiző fiacskájukra.
Itt a vége. 12 év után jöhet az érettségi, s a mostmár tényleg a nagy "K" betűs Élet.
És hogy van-e élet az érettségi után?
Valójában csak most kezdődik el.

Bodri.

Kevés olyan megkérdőjelezhetetlen osztály-védjegy alakult ki az együtt töltött évek során, mint a metálegyüttesnek induló, később rapes elemekkel gazdagodó Infarktus. A Sátán-Halál-Csontváz fémjelezte banda a mai napon, azaz május 22-én töltötte be 3. születésnapját.
Sokat gondolkodtam, hogy mit lehet írni egy együttesről, amelynek még "fénykorában" sem voltak igazán értékelhető produktumai, emellett már legalább másfél éve téli álmát alussza. Feladatomat nehezítette, hogy a korábban kiválóan szuperáló freewebes oldalon levő összes dokumentum az internet zsákmánya lett, ugyanis egy réges-régi, balsikerű napon saját magam elől is sikerült titkosítanom az állományt (ne kérdezzétek, hogy ez miként lehetséges). A jelenleg is használt ultrawebes honlap éppen csak szuszog - azt is lélegeztetőgépek segítségével teszi - az azon található kép- és hangfájlok megnyithatatlanok.
Szóval, egyetlen dolog maradt, amire mindig számíthat az ember: a memóriája. Idézzünk fel most néhány szép pillanatot a zenekar történetéből!

2005. május 22., estefelé; helyszín Erdély, mégpedig az osztály különbusza.
Marci: "Te Rajz, azon gondolkodtam, hogy milyen poén lenne alapítani egy rockegyüttest."
Rajz: "Én benne lennék! Lali is biztos..."
Lali: "Nekünk már van együttesünk a Csírával."
M: "Jó, de ez nem ilyen hülyéskedés lenne, hanem komolyan kéne csinálni. Írnánk számokat, szereznénk dobokat meg gitárokat..."
R: "Én énekelnék! Lali dobolna, ő úgyis tanul dobolni."
M: "Meg kellene egy pár vokálos bele, nyomnánk pólókat, úgy mint a Nightwish. Csak Tarja helyett mondjuk az Anna lenne rajta."
L: "Jó ötlet. Manci, te leszel a vokálosunk!"
A: "Mivan?"
R: "...és énekelnénk majd, hogy a Sátán nem jár biciklivel, meg hogy Anyám ribanc volt de jól főzött..."

2005 június eleje, földrajzterem.
M: "Te Rajz, ez a Szarfaszú balfaszok nem igazán jó név. Gondolj bele, ha majd a Vivának beküldjük a klipjeinket, nem fogják tudni lejátszani, mert nem írhatják ki azt, hogy Szarfaszú balfaszok."
R: "Kéne valami metálegyütteshez passzoló név. Mondjuk egy betegség, az fasza lenne. Tombá! Soroljon már fel néhány betegséget!"
Tombá: "Mi kéne, Tibike?"
R: "Kellene egy jó név az együttesünkhöz. Nem tud néhány durva betegséget?"
T (kényszeredetten nevet): "Hát, várjál csak... Trombózis... infarktus..."
R (röhög): "Infarktus! Ennek jó a hangzása!"

Na és persze a "stúdiózás" Ecseren, Beninél. Az ezidáig egyetlen albumunk elkészítése, amely Az első szívritmuszavarock címet viselte. Abból a korongból még Székelyudvarhelyen is őriznek egy példányt...
Az első "hallgatható" szám - a 17ker. Nem kis sikert aratott, igaz főleg csak osztályszinten, de annyit sikerült elérni, hogy néhány telefon memóriáját hónapokig foglalta a maga pár megájával. Fankadeli Feri be is olvasta a szövegét rap-műsorában, a Salátában. Mérföldkő volt az Infarktus történetében.
A lehetőség, hogy a Sex Action előtt lépjünk fel koncertezni. Beni ismerőse, bizonyos Hornyák ugyanis Szasza haverjaként be tudott volna minket vinni az egyik koncertjükre előzenekarként - nem éltünk vele.
A jelentkezés a 2006-os Szigetre. Behívtak minket válogatásra, aztán jobbnak láttuk, ha inkább mégsem megyünk el.
Az üzengetések a 6test fórumán, hogy legyenek a testvéregyüttesünk. Rá is álltak a dologra, aztán találkozni már nem nagyon akaródzott nekik velünk. Az viszont immáron elvehetetlen érdem, hogy maga az isteni Zotya hagyott nyomot az Infarktus fórumán!

Gyerekek, most már kéne nyáron koncertezni egyet...

(Strucc úr)