Hazudnék, ha azt mondanám, a zene miatt mentem. Nem a kedvencem a reggae, ezt sosem rejtettem véka alá, azonban Anna könnyfakasztóan kedves invitálása és a gondolat, hogy végre kiszabadulok Pest monotonitásából megtette a hatását - szerda reggel fél tízkor már ott dekkoltam az Örsön. Meghívóm mellett Szandi, Kriszta, Marci és Bergió alkotta a kis csapatot, akik számára a vakációban ez az indulási időpont nem tűnt annyira korainak, mint nekem. Igaz, ők talán nem is dorbézoltak előtte levő este, mindenesetre a cserfes lányok hamar felkeltik az embert, így mire a 7-es buszon levő nyugdíjasdzsembori véget ért, már én is érdeklődve hallgattam Marci hamburgi beszámolóit.
Kora délután érkeztünk meg a Fogoly utcába, melyet Krisztával és Annával már jó ismerősként köszönthettünk - tavaly ha csak egy napra is, de szintén tiszteletünket tettük Százhalombattán. Az igazat megvallva, elképzelésem is csak haloványan volt, hogy most mennyi időre maradjak, ezt elsősorban a tárcámban levő összeg  alakulása és a hangulat befolyásolta. Mikor odaértünk, még nem lehetett jegyet váltani, viszont a sátrat felverni beengedtek. Tudni kell, hogy három sátorral érkeztünk, melyekben ketten-ketten aludtunk. Marciék két másodperc alatt végeztek a Quechua-val, az már nagyobb égés volt, hogy a csajok is leköröztek minket a kábé hasonló sátrukkal, de végül röpke háromnegyed óra alatt már úgy-ahogy állt is a menedék. Lényeg a lényeg, ha nem is nyújtott tökéletes biztonságot, arra elég volt, hogy benne biztonságban felvehessem a Berci által hozott hamis karszalagot. Míg a többiek narancsszín hetijegyén a "Reggae Camp 2007" felirat díszelgett, az enyém arról tájékoztatta (volna) az érdeklődő jegyellenőröket, hogy résztvettem az idei Budapest Kupán (ez egyébként egy vívóesemény volt, ha jól emlékszem).
Eljött az idő, hogy együnk valamit, az ötlet pedig társra talált. Baromi szarul volt a gyomrom már reggel óta, így naívan azt gondoltam, az evés helyrerázza. Ötszázért kaptunk is marhapörköltet, azonban a hamutálnyi
tányérban csak annyi kaja volt, ami talán még egy gyönytyúknak sem lenne elég. Visszatérve a sátorhoz némi cigis-kártyás üresjárat jött, lévén, hogy a csajok nem voltak éhesek, koncert pedig nem volt első nap. Kriszta felfedezte, hogy a szomszédban ácsorgó igen helyes rasztahajú srác volt az a galád, aki tavaly telefonaksit cserélt vele a Szigeten, ami aztán egy hét után cserbenhagyta. Barátunk sűrű bocsánatkérések után bemutatkozott, így ismertük meg Gergőt, akit senki nem hívott ezen a néven, a Dzsiáj elenvezés már népszerűbb volt. Mint később megtudtuk, Dzsiáj számítógépes animációkat programoz, felsorolt pár általam is ismert játékot, melynek az introjában segédkezett.
Szóval lötyögéssel telt a délután, és ahogy esteledett, úgy kellett rájönnöm, hogy állapotom egyre inkább hőemelkedésre hajaz. Azt elhatároztam, hogy ameddig lehet, mulatni fogok, fetrengeni ráér otthon is. Valami vacsoraféleségre beültünk a büfébe, ami laktató nem volt, drága viszont annál inkább. Utána benéztünk a reggae dj sátorba, ahol nagyban folyt a dajdaj, a Ladánybene énekesének zenei közreműködésével. Rövid terepfelmérés után egytől egyig ráéreztünk arra, hogy kell erre a zenére táncolni, aki pedig nem, arra is mosolyogva nézett mindenki. Ezután a fiú és a lány társaság különvált, kicsit feszültnek is éreztem a helyzetet, mivel ismerem, milyen az, mikor Marci harcban áll párjával. Az este során azért még többször visszatértünk a táncos sátorba, tekintve, hogy akkor csak ott volt zenei élet. Végül a banda kissé elpilledt, amit én meglehetős kétségbeeséssel konstatáltam, ugyanis egyáltalán nem akartam még aludni menni. Felráztam hát Krisztát agóniájából, és örömmel hallottam, hogy hasonlóképpen gondolkodik. Ebben a helyzetben valami jó nagy ökörségre volt kedvünk, ami ha nem is jött össze, de kitaláltuk, hogy lemegyünk a Duna-partra. Kicsit tartottam attól, hogy a visszajövetelnél ellenőrzik a karszalagomat, de vettem egy nagy levegőt, és elindultunk. Negyedóra séta után egy magánterülethez érkeztünk, körülötte mindenhol fák és bokrok álltak, a sötétben tovább nem lehetett látni. Visszafordultunk hát, hogy másik irányból közelítsük meg a folyamot. Kriszta beugrott a kerítésen pulóverért, ekkor találkoztunk össze a többiekkel, akik álmosan pislogtak a sátraikra. Végül a duónkhoz Berci csatlakozott még, aki egyébként egész este szuperlatívuszokban beszélt a rasztákról, a reggaeről és a hangulatról. Most másik irányból közelítettük meg célunkat, és a fantasztikus tájékozódásomnak köszönhetően két perc alatt már ott is voltunk. A Duna a tábor mellett folyt közvetlenül, végülis miért hívják ezt a helyet Csónakháznak? Arra számítottunk, hogy a parton baszott hideg lesz, de szerencsére kellemes idő fogadott minket. Fél négyig lógattuk a lábunkat a vízbe, ezalatt kitárgyaltunk minden ügyes bajos dolgot az aznappal és minden mással kapcsolatban. Akkorra már nyoma sem volt a hőemelkedésnek, megmagyarázhatatlan módon felélénkültem. Jó hangulatban hagytuk el a stéget, szerencsénkre Berci észrevette, hogy a hátsó kapu nyitva van, így nem kellett körbemennünk. Mivel ekkor rohamosan hűlt a levegő, rájöttem, hogy fázni fogok, így a kis gyapjassal lerendeztem, hogy kapok a pokrócából. Később kiderült, nem a Kriszta előtt kellett volna, mert a csajsátorban osztatlan sikert aratott a hír, hogy melegítjük egymást.
Amikor lefeküdtünk, azt hittük, délig ember nem lesz képes felrázni minket. Reggel nyolckor azonban a nap másképp gondolta, pokoli szaunává alakítva át a sátrakat. Így történhetett, hogy mikor normál esetben a másik oldalunkra fordultunk volna, mi már a zuhany alatt röhögtunk azon, hogy a csajoknál nincs melegvíz. A rövid tisztálkodási procedúrát talán életem legrosszabb üzlete követte, ugyanis egy doboz cigaretta áráért vettem egy liter tejet, ezt néhány szalámis zsemle követte, darabja kétszázért. A kidobott pénznél is rosszabb volt, hogy gyomrom hevesen tiltakozott minden falat ellen, pedig nagy éhségérzetem volt. A reggeli után újfent lementünk a partra, és ezúttal már Marcival meg is mártóztunk a holtágban. Őt és Bercit láthatóan nagyon lefoglalta, hogy melyikük tud nagyobbat dobni kaviccsal, aztán hálótársam áttért a kavicsgyűjtésre, mi pedig átúsztunk a túlpartra égő cigarettával a szánkban (elismerem, vannak ennél tartalmasabb szórakozások is). A folyóparti muri jó sokáig elhúzódott, már délután volt, mikor visszamentünk a sátorhoz, hogy heves rikikipartival üssük agyon az időt. Egész campre jellemző, hogy tulajdonképpen három helyen voltunk csak napközben: a sátraknál lébecoltunk és ettünk vagy zsugáztunk, a büfében tettük ugyanezt, vagy pedig a Dunánál lógattuk a lógatnivalót. Így telt ez a nap is, viszont hat óra fele Szandinak el kellett mennie, hiszen csak másfél napra ígérkezett el. Érzékeny búcsút vettünk tőle a megállóban, majd a nekiláttunk a Marci és Berci által a Tescoból hozott enni- és innivalónak. A hasam miatt szerdán magamra erőltetett alkoholtilalmat kezdtem egyre feszélyezőbbnek érezni, így rövid tanakodás után feloldottam. Három sört hozattam, meg két kis üveg általuk kiválasztott olcsó kommersz vackot. Az Aranyfácánok meg is érkeztek, azonban a másik... A nevére nem emlékszem, de következetesen Hajóskapitányitalnak neveztem az ihatatlan műrumot, amelyet sikerült kábé Porto Rico árban venniük. Aznap este nem is mertem hozzányúlni, a csajok viszont megkínáltak borral, így valami vígasz jutott számomra. Aznap este játszott a helyi Honeyball, amit mi végigültünk egy vizipipa-sátorban. Marci irodalmi témájú társalgásba merült a kiszolgálócsajjal, amit megmondom őszintén kissé untam, így elhívtam Annát és Krisztát táncolni a nagyszínpad elé. Mivel tegnap belementünk az éjszakába, ma korábban feküdtünk. Marci igencsak elemében volt még alvás előtt, nagy átéléssel mesélte a sztorikat az anyagcseréjéről. Legnagyobb sajnálatomra Kriszta nem szánt meg egy helyjel, és ezúttal is göndör fürtök társaságában kellett nyugovóra térnem.
Következett a péntek, és vele együtt a feszt szerintem legjobb napja. Reggel nem fürödtünk le, hanem ettünk valamit, és már mentünk is a habokba. Míg én napoztam, Bergió nagy barátságot kötött egy szőkés raszta csajjal, aki egyébként később egy kicsit elkezdett nyomulni rá. Sikerült eléggé leégni, szerencsére nem fájt nagyon később sem. A parti döglést ebéd követte, majd új ismerősre tettünk szert a sátrunk mellett: Jágóra, aki külsőben nem ütött el a többi camplakótól, viszont egyedül jött, ami őt elég jó szomszéddá tette. A pénteki program ismét ismeretlen neveket hozott, szóval az italutánpótlásról gondoskodni kellett: Berciék a reggel megismert raszta leányzóval elmentek bevásárolni, és hoztak minden földi jót. Én közben a csajokkal a víz mellett maradtam, nagyot úsztam, majd kifeküdtünk egy ágymatracra a sátor mellett. Kiváncsiságból meghúztam a műrumot, hát borzalmas volt.
A többiek nemsokára visszatértek, a nejlonszatyrok súlyosan meg voltak pakolva teszkós virslivel. A vásárlásban az volt a szar, hogy a társaságban páran roppant anyagiasnak bizonyultak, és jónéhány vitát elkerülhettünk volna egy kis nagyvonalúsággal. Ezen a napon már volt egy-két apróbb összezördülés, melynek epicentruma legtöbbször Anna és Marci volt, de az addig roppant szívélyes Berci is elengedett néhány ingerült megjegyzést. Vacsora után (vagy előtt? nem emlékszem már) a tegnap fellátogatott sátorhoz indultunk, ugyanis felfedeztük, hogy a pipa mellett sakk-készletet is lehet kapni. Hatalmas zrikaparádéval tarkított összecsapáson pattot játszottam Marcival. A tűző napon a karom is szépen pirult, így jobbnak láttam odébbállni, a büfében megittam egy sört. Egyébként Stellát, Drehert és csapolt Borsodit lehetett kapni, háromszáz forintos egységárban. A lányok ekkor már nagyon boroztak volna, csakhamar vissza is mentünk a táborhoz a néhány üveg merlot-ért. A Jágótól kapott dugóhúzóval kinyitottuk az üvegeket, mondjuk az számomra kicsit érthetetlen volt, hogy ahelyett, hogy ugyanabból a borból töltenénk ki poharakba mindenkinek, mi külön-külön fogtunk egy-egy üveggel és nem közösködtünk... Azért mikor leültünk egy padra az éppen aktuális együttest hallgatni, a helyzetet megmentendő kiosztottam egy pohárnyit mindenkinek. Itt találkoztunk két tizenhat év körüli szervező sráccal, akik nekem nagyon szimpatikusak voltak. A gyerek még poénkodott is, hogy ezúttal kihagyja a karszalag-ellenőrzést, bár ha tudta volna, hogy hamisítottam, akkor sem kellett volna félnem. Volt egy Jägerük, amit megosztottak velünk, Berci fel is találta a borosjégert, ami állítása szerint nagyon ízlett neki, a valóságban azonban elég sok maradékot otthagyott. Egy kis beszélgetés után a többiek elmentek táncolni, majd én is követtem őket. Kicsit fáradt voltam, így hamar visszajöttem a padokhoz iszogatni. A szervező, akinek sajna elfelejtettem a nevét, kitalálta, hogy elmegy a közeli sátorba körülnézni, hogy mit lehet ott kapni. Itt most egy kicsit ugornék az események pontos leírásában, a dolgok itt eléggé felgyorsultak. Lényeg, hogy berúgtam, ugyanúgy véletlenül, ahogy egy éve is ugyanitt. Sajnos azt kell, hogy mondjam, nagyon jó érzés volt! Közben a többiek visszatértek, Kriszta összeszedett egy Feri nevű srácot, azonban ezúttal mindenki érdeklődését Berci vonta magára. Barátunk minden igyekezete ellenére képtelen volt egyensúlyban maradni, végül elért az asztalhoz, lerogyott, és fejjel ráborult. Emelkedett hangulatomban jól leosztottam, mivel az az esti italfogyasztása - írd és mondd - összesen egy deci jégert és egy pohárt bort ölelt fel, később tudtam meg, hogy egy kis Malibuba is belekóstolt. A többiek ekkor otthagytak minket, magamra maradtam újdonsült ismerőseimmel, és elindultunk, hogy piát szerezzünk még. Egy idő után rájöttem, hogy ez nem jó buli, ott is hagytam őket, és visszajöttem a sörsátorhoz, ahol voltunk. Ott csak Bercit találtam, így elindultam a büféhez, ami telitalálat volt. Csatlakoztam a jónéphez, akik néhány szintén szervező, de ránézésre kicsit idősebb csajjal beszélgettek éppen. A beszélgetés elején még igen vidám kedvemben voltam, ami később átalakult józan jókedvvé. Néhány vicces sztori után áttértünk a politikára (erre már tisztán emlékszem) és heves vita alakult ki. A full libsi beszélgetőpartnereink szinte mindenben ellenkeztek a beszélgetés fonalát leginkább vivő Marcival, Anna pedig igyekezett lecsitítani antiszemita és rasszista megjegyzésektől sem mentes urát. Egy ízben Kriszta megkérdezte, hogy Bercit hol hagytam, mire a Fruzsi nevű csaj felcsillanó szemmel azonnal reflektált: "Kutyátok is van?" Hatalmas röhögés. "Nem, ő a barátunk csak vigyázni kell rá." Az ő sorsa tulajdonképpen ekkor pecsételődött meg, hiszen innentől a gúnyos tréfák céltáblája lett. A hosszan tartó politikai vita után aludni tértünk, ekkor olyan hajnali 4 lehetett.
Másnap délelőtt érkezett Reni és Misi, nagy mennyiségű tápanyagot hozva magukkal. Reni eléggé fanyalogva vette tudomásul a nem éppen luxuskörülményeket, míg Misi nyomban hozzálátott sátra felveréséhez. Mikor kiderült, hogy csak komoly kényelmetlenségek árán férne el a kétszemélyes alkalmatosságban, be is küldte Bercit, hogy aludjon ő a "kutyaólban". Innentől elég komoly oltásmennyiségben részesítette szemüveges barátunkat. Az újak érkezése amúgy is feldobta a hangulatot. Kajáltunk, majd mentünk le a Duna partjára, ahol nagy fürdőzést csaptunk. Volt alkalmunk találkozni egy golden retrieverrel is, aki nagy élvezettel vetette magát a hullámokba, szabályszerűen ökörködött a vízben. A levegőben vihar volt, a szívekben pedig vágy az ivásra. Így történhetett, hogy a program csöpögő esőben történő viszkikólázással folytatódott. Ekkor már baromi éhesek voltunk, így kapóra jött, hogy Berci elvitte a beirdalt teszkósvirsliket, hogy megsüsse. Ekkor lépett fel a Tigris, az első olyan együttes szerda óta, amit ismertem. A pia és a zene mellé nagyon jó volt az isteni grillvirsli. Kaja után mindannyian a színpad elé vettük az irányt, mert a Ladánybene 27 következett. Másfél órát roptuk a reggae-re, bár a szakadó eső és a számok ismeretlensége miatt kissé untam már a végét. Az sem javított a hozzáállásomon, hogy egy félmeztelen, totál betépett csávó minduntalan égő cigivel hadonászott mellettem. A sátorhoz visszatérve igen kellemetlen meglepetés fogadott: kint felejtettem a hálózsákom, csavarni lehetett belőle a vizet. A "kutyaól" lakója még nálam is rosszabbul járt, neki minden cucca bent ázott az időközben összeomlott sátorban. A helyzetet fokozandó a sötétben nemsokára jegyellenőrök tűntek fel, és a karszalagok felmutatására szólítottak fel, amit vörösödő fejjel meg is tettem. Tízcentiről rávilágított a csuklómra, majd egy "Császár!" felkiáltással jelezte, hogy minden rendben. Ha tudta volna a pulzusszámomat, alighanem megnézi mégegyszer... Ez volt az utolsó estém, de a négyórás alvások miatt már jócskán fáradt voltam. Csak ültünk a sátornál, és szép sorra mentek el aludni az emberek. Szombat estére Berci már nagyon kész volt, szerintem elég megengedhetetlen hangnemben beszélt pár emberrel, mindenre támadott, mi meg röhögtünk rajta. Misi bedobta a meleg feelinget, felhúzott rózsaszín pólóban próbálta orális szexre bírni Bertalant. Reni felajánlotta az ázott kutyának, hogy aludjon náluk, ám a végén mégiscsak három fiú feküdt egy sátorban egy hálózsákkal.
Hazautazásom napja következett, a vasárnap. Szinte az egész napot a büfében töltöttem, kajáltunk, kártyáztunk. Ha úgy tetszik, még témát is szolgáltattam a Ladánybene énekesének, tudniillik, mikor megszólalt a telefonomon a Szomszédok főcímzenéje, jóízű nevetés kíséretében hosszasan taglalni kezdte az emlékeit a sorozatból. Misi roppantul unt minden ilyen kajálást, ugyanis közben folyton iskolai dolgokról esett szó, amihez ő nem tudott hozzászólni. Az utolsó délután a három másik fiú el is ment futballozni a tűző napra, de én nem akartam már indulás előtt letusolni, így inkább kártyáztam a csajokkal. Közben befutott Tomika is, akivel kábé fél órát tudtam együtt tölteni az idei RC-n.
Még sikeresen lekéstem a volánbusz Pestre tartó járatát, így vonattal mentem, de egy laza két és félórás út után haza is érkeztem.
Történésekben majdnem minden fontosat leírtam, de talán kevés energiát fordítottam az egész telken uralkodó hangulat leírására. Én leszögezem, ha az utcán szembejön velem egy rasztahajú ember vagy egy színesbőrű, igyekszem nagyívben kerülni a találkozást vagy a társaságát. De vendégként tetszett pár napra belecsöppenni az ő világukba, ami nekem konzervatív, nemzeti érzelmű, polgári fiatalként egy nagyon idegen kaszt. Rengeteg pozitív élménnyel gazdagodtam, ezek az emberek hihetetlenül toleránsak az "idegenekkel" szemben, egymással pedig már-már törzsi közösséget alkotnak. Ugyanakkor a szélsőségek szerintem mindent kicsit visszataszítóvá tesznek, így őket is. Beszélgettem két tatabányai kölyökkel, akik nem tudták megmondani, a hazájukat vagy Jamaikát szeretik-e jobban (idegesített, hogy mindenhol zöld-sárga-fekete zászlókat láttam, mintha egy karibi banánköztársaságban élnék).
Mi, akik lejöttünk ide, Istenben hiszünk. Ők a fűben. Ennek ellenére nem ők voltak azok, akik majdnem keresztbeszúrták a barátjukat, amiért az a vacsoránál elvett egy kifizetetlen szem szalámit...

(Strucc úr)