A várakozás, hogy idén talán újra láthatunk magyar csapatot BL-főtáblán, minden futballszurkolóban ott van így nyár közepe felé, a televízió elé lehuppanva. Mert a drukker az olyan, hogy látja a mind mélyebbre süllyedés jeleit ezen a posványon, de reménykedik. Tudja, hogy az ellenfél országában nem majmozhatná le a légiósokat egy mészölykálmán, tudja, hogy ott a szurkolók alapelemüknek megfelelően véleményt nyilváníthatnak, tudja, hogy csak nálunk függ a legpatinásabb csapat indulása egy Dorge Kouemaha nevű kameruni kölyöktől - de hisz a csodában. Aztán egyre elkeseredettebben kel fel a fotelből így fél tizenegy tájban, noha csak a realitást látta, nem vezettünk ötletes támadásokat a széleken, nem voltak pontos beadások és álomszerű befejezések, mint a REAC ellen múlt szombaton. Pedig akkor milyen jól ment, most biztos alábecsültük az ellenfelet... Nem kérem. Csak éppen a vendégcsapat Liechtensteinből, Macedóniából, Svédországból, Örményországból vagy ki tudja honnan érkezett. Nem Kisteleki István és Várhidi Péter uradalmából.
Józsi bácsi nézi a meccset és látja, hogy a sárga mezes odaáll a megindulni készülő ellenfél elé és nekimegy, visszahúzza, kibillenti az egyensúlyából. A pirosban játszó pedig eldől, majd méltatlankodva felkel és a bíróra néz. Sípszó nem hangzik el. Majd megtörténik ugyanez még egyszer, aztán még egyszer... A dolog kínos, olyannyira, hogy már a szomszéd fotelben nyugvó, lábát urán pihentető Mari néni se állja meg szó nélkül: "Mi miért nem lépünk oda nekik, ha a bíró úgysem fújja le?" Ez a primitívségig leegyszerűsített kérdés hangzott el kedd este megannyi házban, kocsmában, vendéglőben, de talán még az Oláh Gábor utcai stadion nézőterén is. Egyedül egy embert nem foglalkoztatott, egy öltönyös cseh urat az oldalvonal mellett. A taktika megvan, megváltoztathatatlan. Hogy az észt játékvezető hagyja játszani a csapatokat és nem ül fel Dombi Tibi minden szárnyaszegett próbálkozásának? Ez nem lehet, csak káprázat, Bede Feri két hete ki sem vette a sípot a szájából... Nem tudom, az öltözőben mi hangzott el, de a 64. percben Komlósi Ádám, Dragan Vukmir és Mészáros Norbert úgy vigyázott a két svéd csatár testi épségére, hogy az ember azt hitte, porcelánból vannak. Mintha ki lett volna adva az ukáz, támadóhoz hozzáérni tilos, próbáljunk meg eléállni, hátha lepasszolja, ha meg elindul, hát végünk. A másik oldalon persze nyoma sem volt ennek az előzékenységnek, a korábban oly sok ellenfelet őrületbe kergető Sándor Tamás áthatolhatatlan falba ütközött. Mert fal volt ez, nem egyéb. A magyar bajnok képtelen volt kilencven perc alatt rést találni a felállt védelem ellen otthon. Egyedül a beívelésekben volt veszély, de eszébe ne jusson senkinek, hogy erőltessük... Profi futballisták szemmel láthatóan a mérkőzés végét várták vesztes állásban. Mi ez, ha nem megbukás?

(Strucc úr)