Bizonyára sokan kifogásoljátok, hogy a blog gyakorlatilag másfél hete halott. Nos, nem arról van szó, hogy eseménytelenül telnének a napjaink, netán meguntuk az internetes naplóvezetést - nem. Az utóbbi nyolc napot ugyanis egy Alsóbélatelep, Zamárdi és Balatonszéplak közötti ingázással töltöttem.
E települések összefüggése talán keveseknek világos, azonban ha rápillantunk egy MÁV-térképre, árnyaltabb képet kapunk. Egy hónapja történt, hogy Feri barátom volt oly kedves, és meghívott a Széplakon levő EGIS-üdülőbe, egy kis mini osztálytalálkozóra (rajtam kívül még a szintén családi nyaraláson levő Kriszta és P. képviselte a leendő 12/6-ot). Jó szokásához híven azt persze elfelejtette közölni, hogy az ottalvásra bizony szemernyi sanszom sem lenne. Így akár az is megeshetett volna, hogy otthon maradok, de egy huszárcsínynek köszönhetően mégis lementem. Szállásumul ugyanis az alsóbélatelepi nyaralónkat jelöltem ki.
Augusztus 1-én, szerdán kezdődött a nyaralás, szüleim kocsival levittek Széplakig, majd innentől Feri és P. gondjaira bíztak. Andrea néni, Misi bá és Ica néni is rendkívül kedvesen viselkedtek velem látogatásaim során.
Érkezésem után rögvest vizibiciklizéssel nyitottam, majd egy kifőzdében alkalmam nyílt megismerni az üdülő hölgyvendégeinek egy részét. Másnap érkeztek meg az újabb vendégek, méghozzá a Minkó-lányok, akikkel azonmód vad rikikipartiba kezdtünk. A minket körülálló büszke apukák és anyukák (eljöttek ugyanis a két szőkeség ősei is) pedig igazi zsúrhangulatot kölcsönöztek a frissiben összehívott szeánsznak. Ugyanezen este volt szerencsém megismerni Mariannt, aki igencsak nagy népszerűségre tett szert a fiúk körében, elsősorban Ferinél, de ne áltassuk magunkat: P. és én csak kicsit voltunk kevésbé hevesek a meki zászlóshajójánál. A csütörtöki "játszóház" aztán másnap is megismétlődött, ugyanezekkel a szereplőkkel. Ekkor már Rizikó is volt a repertoárunkban, sikerült egy kb. hatórás meccset játszani, ami garantálta, hogy a területfoglalósdi többször nem került elő unaloműzésképpen. A banda egyébként mindig a társalgóban jött össze, ez egy füstös helyiség volt tévével és hamutálakkal felszerelve.
Hétvégén befutott Keller Ilus, valamint unokatestvére, a Münchenben élő Gloria is. Velük, Mariannal és P. unokatestvéréékkel töltöttük a szombat estét, méghozzá a Zamárdiban levű Club7-ben. Mintegy egyórányi lődörgés után találtunk rá erre a kocsmának álcázott diszkóra, ahol a szombat esti láz és az akciós röviditalok ellenére csak négyen ücsörögtek rajtunk kívül. Mivel szüleim pénteken hazamentek, így Alsóbélatelepen üres volt a ház, azaz csak lett volna, de lehívtam Tomikát, aki egy hosszú hétvégét töltött itt. Társaságban a vonatút is jóval gyorsabban telt, a hazamenetelre amúgy a bő hét során kétféle verzióm volt: 0.05-kor Fonyódig és egy óra gyaloglással Alsóbélára, vagy 3.45-kor egyenest a kis állomásra. A gyakorlatban tehát 2-kor vagy fél 6-kor értem a nyaralónkig - az időpont naponta változott.
A vasárnap punnyadt napnak indult, azonban a csapat - immár Ili, Gloria, Mariann és Ferenc nélkül, viszont Krisztával - újra ellátogatott a 7-be. Egy kicsit be is piáltam, így fordulhatott elő, hogy hajnali 3-kor még javában fejtegettük az élet nagy kérdéseit Krisztikémmel a Balaton-parton.
Másnapra horgászat volt kijelölve, hiszen e nélkül nem nyaralás a nyaralás. P. két szereléket is beszakított, valamint fogtunk két keszeget meg egy kárászt, mégsem ettől lett emlékezetes ez a délután. Történt ugyanis, hogy - sötét lévén - a telefon fényében kellett csaliznom, majd ezután a mobilt gondosan leraktam a hátizsák tetejére, hogy ha kell, kéznél legyen. Ez mindaddig nem is lett volna hülyeség, amíg barátom kapásjelzője látványosan le nem esett a víz felszínére ("Ejti, bazmeg"), majd a bevágó P. azzal a mozdulattal le nem veri a Sony W300-asomat ("Bazmeg, nem csak ejti, be is esett"). Puff neki, becsobbant a Balatonba. Mintegy fél percig lehetett víz alatt, amíg ki nem szedtem, de csodák csodájára a makacs narancssárga fény ott ragyogott a külső kijelzőn. Na, ennél jobb reklám nem is létezett volna nekem akkor a Sony Ericssontól, persze ott még nem tudtam, hogy egy napra rá már semmivel nem lehetne életet lehelni a készülékbe. Szóval, így alakult, hogy ez a post most kép nélkül jelenik meg.
Következett a kedd, a terveim ellenére utolsó nap. Ferivel 2500 forintot feltöltöttük bwin-re, még aznap összehoztam belőle 4000-t. Ezt követően szendvicskészítő barátunk egy utolsó, becsajozós ötlettel állt elő, mely természetesen Mariannra irányult. Kifőzdében töltöttük az estét. A tervezett biliárdozásból nem lett semmi, a legidősebb Tavaszy-sarj ellenben letolt három feles Tequilát, amitől igen szókimondó hangulat jött rá (az idegenként a blogunkat megtisztelőknek jegyzem meg, hogy a srác nem egy ivóbajnok...). Így esett meg az a szomorú dolog, hogy a kiszemelt célpontnak Feri részletesen elmesélte, hogy mely testrészét, illetve testrészeit mert abból neki állítása szerint kettő is van - hova dugná. Mondanom sem kell, a sértett Mariann és a kegyelemért könyörgő donhuan párosa kissé megfagyasztotta az az esti társalgást, így jobbnak láttam, ha másnap le sem megyek. Megettem hát a már megpucolt halat, elköszöntem az időközben Bélatelepre leutazó budai unokatesóméktól, és a 16.19-essel Pest felé vettem az irányt. Éppen végére értem a Nemzeti Sportnak, amikor Szemesen semmivel sem összetéveszthető, jellegzetes hang ütötte meg a fülemet. Keller Pál volt a tulajdonosa, Ilivel és Gloriával utaztak fel. Röpke ötórás út után hol máshol, mint a Patakban kötöttem ki, ahol az éhgyomorra ivott néhány matrózfröccs veszettül megtette a hatását. Méretes bebaszással zárult a nyolcnapos móka.
E leírás jóval szűkösebb lett mint a megszokott átlagom, azonban reményeim szerint Bodri úr is színesíti majd a blogot egy élménybeszámolóval hasonló témában. Vagy várjatok csak... Tudjátok be csak simán annak, hogy 28 órája nem aludtam...
(Strucc úr)
