Péntek, hat óra ötvennyolc perc. Az egyszeri divatprodidzsis félálomban nyúl a lekváros kenyér után, és azon tűnődik, miért vannak a másodunokatestvérének olyan baromi jó ötletei, hogy háromnegyed órával a vonat indulása előtt legyünk ott a Keletiben. Mindegy, a reggeli lecsúszik, pár doboz hűtött sör landol még a már bepakolt oldaltáskában, kezdődik a túra. Az első vonat indulásáig még van vagy tíz perc, ezt kihasználva rövid látogatást teszek a postával szembeni CBA-ban. Kilépve az ajtón Matyival futok össze, aki láthatóan szintén kicsit le van lassulva, de aztán az esti koncert kerül szóba. Unokatesóm felidézi a tavalyi szigetes zúzást a Wake The Fuck Up-ra, amitől nem csak a fuck kel fel, hanem egy kicsit mi is. Itt és most töredelmesen bevallom, hogy ezt a számot korábban nem ismertem. Jön a negyedórás zötykölődés Rákosligetről a Keletibe, egész kényelmesen beérünk. Azonnal megvesszük a jegyeket, sor nincs, az idillt csak néhány agresszív hajléktalan zavarja meg. Nyolc óra fele megérkezik a roppant felvillanyzott Gyuri, jegyeket vesz és persze a környékbeli boltok sörárairól érdeklődik. A transzfer lebonyolítása után felszerelkezünk némi napilappal, a társaság érdeklődése sokrétű: van itt gazdasági magazin, sportlap, ingyenes napilap és bulvárújság is. Ja nem, a Blikk végül a hírlaposstandon maradt. Pár perc alatt elfoglaljuk a helyünket a vonaton, ahol őszinte bánatunkra csak nemdohányzó kocsit találunk. Rövid időre mindenki a friss sajtóba temetkezik, előkerülnek a szendvicsek is - ki sörrel, ki teával reggelizik. Lepusztult települések mellett robogunk el, vagy egy óráig utazunk úgy, hogy ismerős várost nem is érintünk. Gyuri kissé bizonytalanul kitekint az ablakon: "Hááát, nemtom mennyire lesz jó idő a Prodigyn, nyugat fele nagyon sö..." Matyi villanó szemmel szakítja félbe a pesszimista időjárásjelentést: "NEM LESZ ESŐ." A kijelentés olyan világos és magától értetődő, hogy innentől kezdve senkinek nem jut eszébe vitatni. A szerelvény elhagyja Tatát, Tatabányát és Komáromot, míg végül fél 12 fele befut a győri pályaudvarra. Meglátogatjuk a mellékhelységet, majd felszállunk a GySEV Sopronba tartó járatára. Utunk Döbön és Enesén vezet át, a jókedvű beszélgetést azonban kellemetlen közjáték zavarja meg. Nagydarab GySEV-es kurva érkezik: "Jegyet!" - harsogja, de ez nem elég neki és folytatja: "Diákot kérek!". Nyújtom az igazolványt, mire diadalittas láng gyúl szemében és már harsogja is: "Nincs érvényesített matrica! Ezt így nem fogadhatom el." Néhány eleve vereségre ítéltetett próbálkozást teszek az affér baráti rendezésére, de a teljes árú jegy megvételét sajnos sehogyse kerülhetem ki, így bosszantó, 1300 forintos költséggel jövök ki a kalandból. Bosszúból szétpöfékeljük a kocsik közti átjárót, de majdhogynem megint megszívjuk, szerencsére ezúttal a férfi kaller nyit be először, ő pedig csak némi morgással konstatálja a füstöt, hamar átsiklik a dolgon. Egyébként igen érdekes fazonokat van szerencsénk megismerni az út során: a beszívott felvidéki lazagyerekektől megtudjuk, hogy ők is a Voltra jönnek (ki nem?), míg egy barátságos öregúr jó szórakozást kíván a banzájhoz. Fogy a sör, senki nem tud már ülve maradni, érkezzünk már meg! Vágyunkból csakhamar valóság lesz: az ablakon kinézve lassan kibontakozik a hűség városa. A peronon már vár minket Taki, Gyuri barátja, aki készségesen vállalkozik arra, hogy körbevezessen minket Sopronban. Megtudjuk, hogy a város terei, utcái, kapualjai és templomjai mind-mind a legszebbek, leghosszabbak, legnagyobbak és legrégibbek kategóriájukban, ha nem is mind európai szinten, de legalább az Északnyugat-Kisalföldön biztosan. Felmegyünk a Tűztoronyba, ahonnan impozáns kilátás tárul a szemünk elé. Később esik le a torony aljában a Sopronit kortyolgatva, hogy tulajdonképpen a városnak ez a nevezetessége van a sör dobozán. Utunk innen az óvárosba vezet, Matyi újfent biztosít minket arról, hogy nem lesz eső, bár maga is egyre bizonytalanabbul tekintget az ég felé. A sok élményt egy hamburgeresnél vezetjük le, a kiszolgáló arc nagy élvezettel mesél a berúgós történeteiről, lelőhetetlennek tűnik a csávó. A hamburgerhús viszont kicsit száraz. Megértem, hogy minden jóérzésű patakosnak hiányérzete van a történet eddigi folyását olvasva, azonban a kultúrprogram beteljesülése még csak most következik. Nagyjából délután négyre befejezzük Sopron feltérképezését, röpke pillanatra felugrunk Takihoz, onnan pedig elindulunk az általa ajánlott kocsmába. Útközben nyakamba akasztom a telefonom, amiről szól a Voodoo People, ez csak fokozza a félnótás jellegünket. A menetrendszerű "Nem lesz eső" kijelentés után az idősebbek bemasíroznak egy boltba, míg én kint maradok a cseszett nagy táskámmal. Na, ekkor elérkezik amitől titkon mindenki tartott egy kicsit: lett eső. Szájam kaján vigyorra húzódik, elképzelve a boltból kilépő Matyi arckifejezését, ahogy az égi áldást meglátja. Néhány pillanat elteltével végeznek is, azonban furcsa dolog történik: unokatestvérem és az időjárás harcából előbbi jön ki győztesen, mert a zápor azonnal eláll. Így még jó darabig hallgathatjuk, hogy lám, nem lett eső. Nade jöjjön a várva várt borozás! Taki elvezet minket a dugig tömött ivóba, ahol pár liter kékfrankossal kiülünk a teraszra. Igazán urasan festünk így, a pohár borokon nyammogva. A kis csapat idővel bővül, gyorsan jópár új ismerősre teszünk szert Taki barátai személyében. A bor fogy, az idő telik, a vendégek jönnek-mennek. Fél hét fele - miután kezd még az eddiginél is jobb kedvünk lenni - aztán elhatározzuk magunkat az indulásra. Átvágunk egy kisebb erdőn, és megérkezünk a fesztivál területére. Hát itt vagyunk, Volt 2007! Rövid időre elbúcsúzunk a soproni bandától, kiváltjuk a kék karszalagot. A belépési ceremónia után máris az első sátrak előtt találjuk magunkat. Lázas telefonálás az ismerősöknek, ki merre van, hol kéne találkozni. Amíg a Csorba család Sopronban levő tagjai megtalálják egymást, letáborozunk a Nagyszínpad elé, ahol a Neo dübörög éppen. Gyuri átszellemült mosolyjal teszi fel a költői kérdést: "Mi lesz itt a Prodigyn?!" - és pontosan tudom mire céloz. Van abban valami monumentális, ahogy még ez viszonylag kis együttes is betölti a teret a hangzással, az óriáskivetítő pedig olvadozik az énekesnő energikusságától. Az ember beleborzong, ha rágondol, itt ma este az "elektropunkok" fognak játszani! Kis idő múlva feltűnik Mufi, így rövid tanácskozás után elindulunk a pálinkaház felé. Nagyon jó a mézes körte, kár, hogy az ára már kevésbé... Néhány doboz sör követi még a páleszt, a Soproni az egész Volt területén háromharminc. Cigiből csak Marlborot lehet kapni, igaz, ajándékoznak hozzá két kupont, melyeket egy csak felnőtteknek szóló sátorban lehet beváltani, de hogy mire, az rejtély. Mindenesetre az egyikre fekete betűkkel rá van írva, hogy 'Szolgáltatás'. Hm. A dohánysátor mellett összetalálkozok Krisztával és a nővérével, akik igen készségesen elvezetnek minket Laliék sátrához, ahova ledobáljuk a cuccainkat. Ők már több napja vannak kint, így igazi fesztivállakóként rutinosan közlekednek a különböző bódék között. Miután felfegyverkeztünk némi sörrel, ellátogatunk a 18 feletti sátorba, ahol az egyik kuponért kapunk egy egész jó kis vihargyújtót, valamint a szolgáltatás gyanánt felajánlják, hogy lefényképeznek minket és már viszontláthatjuk magunkat a partyphoto.hu-n. Köszönjük, nem. Az elfogyasztott kékfrankos áldatlan utómunkálatait viszont eléggé megérezzük, így Tankcsapda előtt még többen is meglátogatjuk a toi-toi vécéket. Némi késéssel aztán csatlakozunk a fél nyolckor kezdő debreceniek hallgatóságához, majd - miután a terhet jelentő sörösdobozoktól megszabadulnak - Gyuriék bemennek a pogoba, én kihátrálok a Megawatt sátor felé. Nyolckor ugyanis az Alvin és a Mókusok próbálja felébreszteni a punkok megmaradt büszkeségét, amiről semmiképp sem maradhatok le. Fél kilencre beszéltük meg a Prodigy előtti csapatösszevonást a bungee-jumping szélére. Fél órám volt tehát rá, hogy felvegyem a ritmust a Rémálomra és a Mikor a földön véget ér az élet-re, ami valamennyire sikerült is. A Tankcsapda eléggé elvitte az embereket ebből a sátorból, így különösebben nem is kell furakodjak, hogy előre jussak. Meglepetésként hat rám, hogy Viki visszatért a bandába, bevallom őszintén, eléggé le vagyok maradva a történésekkel, nem tudtam róla. Fél kilenc, elindulok a találkahely felé, de közben rájövök, hogy nem szerencsés telefonnal és pénztárcával a zsebemben bemenni a Prodigyre, ezért Lali sátra felé veszen az irányt. Csak az a baj, hogy ezek mind olyan egyformák ebben a sötétben... Éppen feladnám a küzdelmet, mikor egy kétségbeesett kiáltásra leszek figyelmes: valaki a nevemet mondja. Nemsokára rátalálok a hang gazdájára is, kiderül, Matyi ugyanevvel a problémával küszködik. Szerencsére Lali a segítségünkre siet, így a cuccok ledobása után futólépésben elindulhatunk vissza Gyurihoz. Közben összetalálkozunk Janóval is. Rövid időre letáborozunk a füvön, Krisztáék csatlakoznak hozzánk. A levegő vibrál, perceken belül színpadon a brit elektromámor. Nem nagyon tudom, mire számítsak, most először látom a Prodigyt élőben, csak a többiek szigetes beszámolóira tudok támaszkodni. Visszafojtott beszélgetéssel telnek a percek, míg végül mindannyian felpattanunk, elkezdünk futni a Nagyszínpad felé. Sajnos kicsit váratlanul ér a többiek gyors rajtolása, így jelentős hátránnyal kezdek utánuk eredni, végül eltűnnek a szemem elől. Rövid keresgélés után magányos farkasként elindulok a színpad jobb oldalához, ahova eredetileg is menni akartunk. Már hátul is eszméletlen tömeg van, centiről centire furakszom előre, jónéhány keresetlen megjegyzés kíséretében. Végül, vagy húsz méterre a színpadtól megállok, se előre se hátra nem tudnék már menni. Egyszerre kialusznak a fények, a tömeg sikongat... Itt a Prodigy! Ha jól mérem fel, a Wake The Fuck Up-pal kezdik, amivel egyúttal az össznépi káosz is elstartol. Ahol én állok, ott amolyan pogo-lökdösődés öszvér alakul ki, póló nem marad szárazon. Jó ötlet a szervezőktől, hogy koncert alatt végig vízzel locsolják a népet. Az énekes laza, provokatív és nagyon együtt él a közönséggel, szinte minden szám előtt van egy-két szava hozzánk. Nagy show-val készültek, a fényeffektek is a helyükön vannak, az egész baromi jól mutat. Jön a Firestarter, ez nekem kevésbé tetszik, mert szerintem van egy nagyon oda nem illő basszus a refrénben. Aztán elhallgat a zene és felteszi a kérdést: "Dear hungarian people, are you Voodoo People? Are you fucking Voodoo People?!" Hatalmasat szól. Rögvest utána érkezik a Poison, ennél a számnál tesz egy (talán politikai?) utalást arra, hogy a magyar emberek is benyelik a mérget. Smack my bitch up, meg még pár szám, amire nem emlékszem. Nem adnak hosszú koncertet, de ez az egyetlen tény, amit negatívumként hozhatok fel. A végére egészen előre furakodok, zárásként jön az Out Of Space, amire egyetlen nagy tánctérré alakul az egész tér. Elköszönnek, majd elég hamar eltűnnek a színpadról. Az időtartam miatt kissé csalódott, de a zenétől élénk emberek kezdenek visszaindulni a sátrukhoz. A szokott helyen találkozok a többiekkel a bungee-jumping mellett, őket is feldobta a mögöttünk hagyott egy óra. Vagy negyedórás élménybeszámoló következik, aztán feltápászkodunk és véletlenül összefutunk Mufiékkal, akik épp a pálinkaház előtt beszélgetnek. Rövid tanácskozás után egy igen barátságos részeg ember jön oda hozzánk, beszélgetni szeretne, amire Matyit szemeli ki magának. Unokatesóm próbálja irányba állítani és visszateszi az állandóan kieső mobilt barátunk zsebébe. Miután kezd unalmassá válni a helyzet, nagy erőkkel próbálunk megszabadulni tőle. Egyszerre ezekkel a szavakkal fordul Matyihoz: "Mester, mennyivel tartozom?" - azzal előveszi a pénztárcáját, de azonmód vissza is kapja. E rövid közjáték után kitaláljuk, hogy kaja után nézünk, ami - az árakat elnézve - nem könnyű dolog. A lángos a befutó, olcsó is és a sátor alól kijövő tömeg szerint finom is. Némi sorbanállás után kézhez kapjuk, de csalódottan kell tudomásul vennünk, hogy a közepe bizony teljesen nyers. Egy kis lötyögéssel folytatjuk a voltozást, aztán Matyiék kijelentik, hogy akkor itt az idő a búcsúra, mert megy a vonat. Szedelőzködnek, elköszönünk, aztán ők kimennek a fesztiválról, én pedig csatlakozom az osztálytársaimhoz. Benézünk egy-két helyre, végül egy táncolós helyen megállapodunk, aztán négy óra fele elindulunk a szállásra. A busz elmegy az orrunk előtt, így gyalog megyünk, sikerül jól eltévedni, szerencsére jön egy taxi, így megoldódik a helyzet. Másnap már reggel sikerül egy kicsit bepiálni, igaz, a reggel egy Volt-lakó időszámításában a délután fél ötöt jelenti. Megvesszük a vonatjegyeket a visszaútra, felmegyünk a fesztig, megkapom a csodás, lila karszalagot. Mivel elég későn érünk be, szinte egyből a Depresszión találjuk magunkat, ami nincs rám túl nagy hatással. Arra viszont rájövök, hogy hol érdemes kajálni: ötötven a túrós csusza a Macskafogó Tejbárban, rögvest le is csúszik egy. Halász Feri után visszamegyünk Laliék sátrába, vizipipa, dumálás, újabb adag a szalonnás csodából. Janóval egymás szavába vágva ecseteljük, hogy milyen jó is lesz a Korn. A Kispál utolsó pár számára még kinézünk, nem nagyon tudja felkelteni az érdeklődésem, a tömeg viszont imádja. Vége a koncertnek, a cuccokat újfent ledobom Laliék sátrában, aztán irány a Nagyszínpad! Ma kicsit korábban érkezek, sokkal könnyebbek furakszom előre, a nép lazábban áll. Húsz perc várakozás a közben egyre sűrűbben álló emberek közt, ekkor jut eszembe, hogy a Korn dobosa ma este a Slipknotból ismert Joey Jordison lesz. Végül kevesebbet késtek, mint amire számítottam, kicsit kurta-furcsa módon elsötétül minden, felmennek és már kezdik is. Szól a Here To Stay, csakúgy, mint két éve, most is ezzel kezdenek. Erős a tracklist, leadják a Falling Away From Me-t, a Right Now-t, a Freak On A Leash-t, a Somebody Someone-t, a Shoots And Ladders-t, a Got The Life-ot és sajnos néhány újabb, elvont számot is, amitől én a falra tudnék mászni. A legzavaróbb mégis a hangzás, ami a megszokott módon roppant szar, de néhányszor az énekest is alig hallani. Jon a koncert felénél kap egy skótdudát is, a Let's Do This Now viszont elmarad (pedig mekkora zúzás lett volna rá...), helyette egy borzalmas szólót kapunk. A tegnapi Prodigy után feltűnő, hogy a Korn mennyire nem kommunikál a közönséggel, először a konci felénél szólalnak meg, akkor is az új albumot reklámozzák. A buli hosszára viszont ezúttal nem lehet panasz, vagy másfél órát nyomulnak, igaz, szinte minden második szám után lemennek a színpadról. Utoljára még felzúg az "Are you ready???", és hatalmas pogozással búcsúztatjuk Kalifornia üdvöskéit. Levezetésnek rábírom Janót, hogy nézzünk be a Megawatt sátorba, ahol Ganxsta Zolee fogja tépni a hangszálait. Remek hangulatú koncertet ad a kissé ittas Kartel, hatalmasat marhulnak, megemlékeznek az éppen akkor tartott Budapest Parádéról is ("Mi a faszé kell nekünk turnézni, lekésünk minden jó felvonulást"). A közönséget nagyon megmozgatják. A sátorból kilépve még lecsúszik egy sör, de lassan szedelőzködünk, nincs több koncert. Elbúcsúzunk a sátrazóktól, megyünk vissza a szállásra, hogy három óra alvás után már keljünk is, a másnap délelőtti vonattal irány Pest. A visszaút borzalmas, gombostűt nem lehet leejteni, van aki a vécében utazik. Egy Csornán felszálló néni mondásával fejezném be az útleírást: "Buli vót Sopronba!"

(Strucc úr)